Pont nyolc hónapja hogy elmúlt az összes reményem. Nem remélem hogy írsz, hogy találkozunk, nem remélem hogy szeretsz. Megszűntél létezni számomra. Minden nap veled álmondtam, nem bírtam másra gondolni rajtad kívül. De ezt senkivel nem beszélhettem meg, mert hát igen a barátok... Egy kettőn kívül egyiket sem lehet annak nevezni, a saját kis "életükön kívül" nem nagyon foglalkoznak mással. Persze én meghallgatom őket probálok mindenkinek tanácsot adni és jókedvű lenni minden egyes nap, ami valljuk be nem könnyű ha az ember már tényleg azon van hogy jobb lenne meghalni. Megpróbáltam a tanulásba temetni magam, hogy legalább ne rád gondoljak. Ez egy ideig ment is, jók lettek az eredményeim és büszke voltam magamra. De persze jött a mély pont, úgy éreztem hogy nem vagyok jó. Elkezdtem fogyózni és "sportolni". Keztem elfáradni fizikailag és lelkileg is. Két hónapig nem volt olyan nap hogy ne sírva feküdjek le. De ezt persze senki sem selytette hogy akármi bajom is lenne, amit nem tudtam hogy kezelni, őrüljek hogy nem érzik a nyomorom, vagy legyek szomorú hogy nem figyelnek rám.
Minden egyes apró hibáimmal tisztában vagyok, viszont jó tulajdonságot nem igen tudnék mondani. Amikor bele nézek a tükörbe elkap a sírás, és a hányinger. Utálom az összes heget, a fogaimat, az alakomat, a hajam, UTÁLOM MAGAM.
Elővettem egy jóval kisebb nadrágot hátha majd beleférek ha leadtam pár kilót.
Két hónap után még mindig semmi, kezdtem mégjobban szétesni. Az iskolában rontottam, fizika kettes, matek kettes, angol egyes, mindenből csak a rossz jegyeket tudtam összeszedni. De egyszerűen nem tudtam már törni magam hogy akármiben is eredményt érjek el. FELADTAM.