Madness

Bevezetés

"Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve - járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.„

Az ablaküvegen erősen kopogott az eső, és az Író ámulattal figyelte azt. Olyankor gyermekkori emlékei törtek fel, mikor még úgy gondolta, hogy azért esik, mert a világban valahol, egy hatalmas bűnt követtek el, amit a természet tisztára akar mosni.
Akkora vihar kerekedett az ablaka előtt, hogy az Író el kezdett azon gondolkodni, hogy vajon milyen szörnyűség történhetett ezen az átlagos csütörtökön, hogy ekkora erővel lehet csak megtisztítani.
- Remélem minden ember jól van.- suttogja az ablak üvegnek, ezáltal meleg lehelete miatt egy kis homályos kör keletkezett a hideg üvegen.
- Te magad is pontosan tudod, hogy ez baromság. -szól bele a szoba másik végéből valaki. -Minden ember gonosz, azért léteznek, hogy egymást bántsák.
- Orpheusz, hogy mondhatsz ilyet? -fordul az Író a személyhez.- Pont most, amikor esik!
- Az időjárást Istenek irányítják minden földrészen. -magyarázza Orpheusz, miközben az eddig olvasott könyvét visszahelyezi a könyvespolcra.- Az Isteneknek pedig túl nagy az egója,hogy a halandókat figyeljék, ezáltal nincs összefüggés az időjárás, és a szánalmas emberi lények között.
Az Író sértődötten fordul vissza az ablakhoz, hogy tovább kémlelje a tájat. Kisvártatva újra megszólal, de nem néz a társára.
- Te ismered Őket?
- Mármint kiket?- kérdez vissza a göndörfürtös férfi, miközben fejét oldalasan tartva olvassa a könyvek gerincéről a címeket.
- Az Isteneket.
- Balszerencsémre igen, ismerem Őket.
Az Író odakapja a fejét és szemében ősi tűz ég. A kíváncsiságé.
- Mesélj róluk kérlek! -áll fel az ablaktól és lép közelebb a férfihoz.
Orpheusz nagyot sóhajt és leül a fekete bőr kanapéra. Farmerjából előhalászik egy doboz Camel cigarettát és odanyújtja az Írónak, aki vele szemben ült le egy piros, egyszemélyes fotelba.
- Nem dohányzok. -rázza a fejét elutasítóan.
- Úgy viselkedsz mint egy baszatlan kurva.- csóválja a fejét Orpheusz, majd kivesz egy szálat a dobozból, két szélét hozzákocogtatja a kézfejéhez és végül, nyelvével végig nyalja azt.
- Ez undorító.- húzza el a száját az Író, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a mozdulatsor, olyan természetesen hatott, mintha egy szertartás lenne.
- Így lassabban ég a cigi.-vonja meg a vállát Orpheusz. - De ha akarod, elmehetek...
- Ne! -kiált fel az Író, majd miután realizálta, hogy a férfi csak húzta az agyát, sértődötten hozzátette- Felzabáltad az összes csokis kekszemet, szóval ideje lenne, hogy mesélj magadról... és az Isteneidről.
Orpheusz ráérősen meggyújtotta a cigarettát, mélyen beleszívott és felemelve a fejét, kifújta a füstöt.
- Mit mesélhetnék? -mondja egy enyhe mosoly kíséretében.- Nekem nincsenek Isteneim... vagyis, már nincsenek.
- Mi történt, hogy elhagytad Őket? -kérdezi az Író, és lábait felhúzta, kezével átkulcsolta a térdét, és mint egy gyermek, aki az esti meséjét hallgatja, úgy hallgatta Orpheuszt is.
- Nem én hagytam el Őket, hanem Ők hagytak el engem. -tárja szét a karját.
- Elmeséled? -kérdezte az Író reménykedve.
- Nem. -feleli egyszerűen Orpheusz.
Az Író meghökken.
- Nem? Miért nem?
- Mert ha elmesélem, -magyarázza Orpheusz nyugodtan- akkor megírod egy Wattpados könyvbe. És az én történetemet ne csillagozza senki se.
Az Író lebiggyeszti a száját szomorkásan, szemét lesüti és mélyet sóhajt. Orpheusz megforgatja a szemét.
- Na jó.- egyezik bele- De csak akkor, ha adsz még csokis sütit.
- De az összeset megetted! - kapja fel a fejét az Író. Orpheusz-szal összehúzott szemmel figyelik egymást másodpercekig, mintha egy néma kő-papír-ollót játszanának, ahol a vesztes kiteríti a kártyáit. Végül egyikőjük megtöri a csöndet.
- Sajnálom, úgy érzem akkor nincs tovább maradásom.- teszi Orpheusz a szájába a cigarettáját és feláll a fekete kanapéról.
- Várj! -nyújtja ki a kezét az Író, mintha az Erő vele lenne, és képes lenne megállítani Orpheuszt- Rendben, legyen. Csak ne menj el, nincs más társam itt.
Feláll, és a hajó padló egyik deszkáját felfeszítve elővesz két zacskó csokis kekszet.
- Ez a vésztartalékom. -magyarázza az Író lehajtott fejjel.
- Kisanyám, ennyire nem lehetsz elkeseredve - rázza meg a fejét Orpheusz, de elveszi a zacskókat.
- Nézz körül Orpheusz, alkotói válságban szenvedek.- mutat körbe az Író a szobában.- Csak te meg én vagyunk itt, az agyamban. Nincs semmi ötletem. Nincsenek karaktereim, nincsenek cselekmények, de még párbeszéd foszlányok sem. Ha te elmész, úgy érzem megőrülök itt a sötétben!
- Ó, igen. -bólint Orpheusz és visszaül a fotelba.- A nagybetűs Őrülség. Ismerős az érzés, és el is mesélhetek egy történetet róla...

"Légy csak magad, a harc s veszély között.
Küzdj s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.„