Több mint barátság /NamJoon ff./

Szerencsétlen

Korán van. Talán van fél nyolc. Hogy mennyi??! El fogok késni! ( Megint ) Gyorsan összedobáltam a tankönyveimet, felvettem az eléggé meggyötört iskolai egyenruhámat, és a táskámmal együtt lefutottam a konyhába, nehogy éhen haljak a suliban. Gyorsan kivettem a szekrényből néhány rágcsát, majd mindet a táskámba dobáltam, majd nehezen a hátamra dobtam ( komolyan, lehetett vagy 10 tonna! ), és futni kezdtem a suli felé. 

Éppen, hogy csengetésre beértem, így nem kapok büntetést, mint múlthéten. Nem vagyok a tanárok kedvence, így pont nem érdekli őket, hogy elkések-e, vagy nem. Szóval ha akár egy fél percet kések, hello egy órás büntetés. Gyorsan a padom felé vettem az irányt, és ahogy oda értem, ledobtam a táskámat, ami egy nagyot koppant a földön ( mondom, hogy legalább 10 tonna, vagy mintha kövekkel tömtem volna tele ). Levetettem magamat a székemre, majd a tanárt vártam, aki csak nem akart jönni. 

Utálom, ha a tanár nem jelenik meg. Ha nekem itt kell lennem, akkor a tanár miért késhet? Ez annyira igazságtalan. Majd vártam még egy kicsit, de miután meguntam, követtem a többiek példáját, vagyis elővettem a telefonomat, és csak is a telefonra koncentráltam. Ami kizökkentett, az a tanárnak a két keze volt, ami az én padomon csattant éppen. Ijedten kaptam fel a fejemet, és a telefon is kiesett a kezemből, ami a földön landolt.

– Csak nem megijesztettem? – vonta fel az öreg tanár az egyik szemöldökét.

– Nem, dehogy! – kezdtem heves ellenkezésbe, de amint látszott, nem hitt a hazugságomnak.

– Akkor most ezt elkoboznám – vette ki kezemből a telefonomat, amit ebben a pillanatban sikerült felvennem – és találkozunk órák után a kémia teremben. – fordított hátat nekem, majd a tanárihoz ment. A telefonomat betette egy dobozba, ahol helyet foglalt a többi szerencsétlennek a telefonja is. Rácsaptam a padra, majd elővettem egy füzetet ( természetesen nem az
órai füzetet ), és elkezdtem bele firkálgatni. Lerajzoltam a tanárt, ahogy akkor láttam, mikor az asztalom előtt állt. 

Egy görnyedt hátú ember, hosszúkás, de még is kerek fejjel, kezek állnak ki a hátából, és a szemei mind matek egyenleteket szórtak, a kezeiből pedig egy-egy lapon az egyesek jelentek meg. Nincs is jobb, mint a matek tanárt így lerajzolni. És nem csak szerintem, hanem az egész iskola szerint, ő a legszigorúbb és legkegyetlenebb tanár. Viszont a magyartanárt szeretem. A többi tanárt inkább hagyjuk. Tudni kell az osztályunkról, hogy ebbe az osztályban találhatóak meg a jóképű fiúk, a menő lányok, és a többi, aki a menők közé tartoznak. Én nem éppen ide tartoznék, de a sors akarta, hogy ebbe az osztályba kerüljek. De nem is bántam, hisz' ebbe az osztályba jár Min Yoongi, az iskola legdögösebb pasija. Született menő, tökéletes minden szempontból. Már a kisugárzása is az. Nem mondom rossznak, csak szimplán jóképű, a jegyei is változóak, nem az a tipikus rosszfiú. És amire mindenki rájött az osztályban, hogy nekem bejön. 

Nem mondtam el eddig senkinek, csak a barátaimnak. Szóval nem tudom, hogy ez hogyan szivárgott ki, de a lényeg az, hogy tud a létezésemről, és ez éppen elég nekem. Előttem ül, így kilátásom van, a hátára. Mekkora mázli, nem gondoljátok?! Viszont az az idegesítő MeJee rá van tapadva, mint valami pióca. Mellette ül, ami nem kissé tesz féltékennyé, bár jogtalanul, mert semmi közöm hozzá. De ez senkit nem zavar, csak engem, mert csak nekem jön be. Meg persze MeJee-nek. Az a csaj már az összes jóképű és helyes fiúval kavart már, de mindegyiket otthagyta, ha talált egy új példányt. De már egy ideje Yoongi körül legyeskedik, akit látásaim szerint, nem vesz figyelembe. Sok lány próbálkozott már nála, de senki nem volt elég jó ahhoz, hogy kiérdemelje Yoongi megbecsülését. Senki nem jó neki. Néha rámosolyog egy-egy lányra, de ez nem számít senkinél. Mikor rám néz, én rögtön majd' elájulok. Már többször is nézett hátra, vagyis rám, de soha nem mosolygott felém, vagy a közelemben. Barátnőimmel szoktunk utána ''kémkedni'', ha lehet annak nevezni. Én inkább csak véletlen egybeesésnek tekintem, hogy mindig ugyan arra megyünk. Ráadásul majdnem ugyan ott lakunk, csak pár sarknyival arrébb. De ez már siralmas. Nem vagyok képes semmit tenni a saját érdekembe. Félek, mint amikor a vizsgaeredményeimet nézem. De inkább most hagyjuk ezt a siralmas belső monológot, térjünk vissza a órára.

Kicsivel kicsengés előtt, még előrébb hajoltam, hogy hátha észre vesz, de ez mind csak álom volt, mert nem voltam rá képes, így nem tettem meg. Én eskü olyan vagyok, mint egy nyúl. Félős, ijedős, és nem beszélek sokat társaságokban. Most nem introvertáltságra gondolok, csak néha vannak olyan napjaim, amikor bal lábbal kelek ki az ágyból. Vagyis szinte minden második nap. És megint elmentünk az óráról. Ennyire elkalandozok a saját agyamban.

A csengő számomra a megváltás volt. Amint kiment a tanár, kirohantam a hosszú folyosóra, majd onnan az udvarra. Siettem a kedvenc helyünkre, ( tudni kell rólam, hogy miközben futok, folyamatosan a földet bámulom ) de észre se vettem, hogy valakinek nekimentem. A földön végeztem, közben eszembe jutott, hogy bocsánatot kellene kérnem, hogy mekkora egy béna vagyok.

– Öhmm, elnézést kérek az ügyetlenségem miatt... – néztem fel az emberre, akinek neki mentem balszerencsémnek köszönhetően.

– Semmi baj. Jobban oda kéne figyelned, és nem a földet bámulnod, miközben olyan helyen futsz, ahol többen is vannak – oktatott ki unott és monoton hangon az előttem álló fiú. Ez-ez... – Mi az, ráharaptál a nyelvedre az eséstől? – nézett rám úgy, mint egy hülyére.

– Öhm, nem... Csak... – akadtam meg a szó után, és össze-vissza kezdtem nézelődni, annyira zavarban voltam.

– Csak mi? – emelte fel egyik szemöldökét.

– Áh, mindegy – ráztam a fejemet, majd a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatra értetlenül figyeltem, de végül elfogadtam a segítséget, amivel könnyedén felemelt a földről. – Köszönöm – hajoltam meg, majd elindultam úti célom felé.

– Máskor nézz jobban körül – kiáltott felém. Egy kicsit megálltam, majd hátra néztem a vállaim felett, de csak a távolodó testét láttam. Lassan kifújtam a bent tartott levegőt, és tovább mentem.

– Mi tartott ennyi ideig? – förmedt rám Myung egyből, ahogy odaértem.

– Mindjárt becsöngetnek – mondja elszomorodva KilAe.

– Bocsi lányok, csak nekifutottam szerencsémnek hála Yoongi-ba – kezdek kínosan nevetni. MinJee, aki éppen ivott, mindent a vele szemben levő fára köpött.

– Hogy kivel?! – néztek rám mind a hárman. – Te tudod, hogy mit tettél? – kérdezték kórusban.

– Mit mondtál neki? – nézett rám kérdően Myung. Szemöldökeit összehúzta, és kérdőn húzogatta fel-le.

– Csak elnézést kértem – mondtam egyszerűen, majd kivettem KilAe dobozából egy almát és beleharaptam.

– És ő mit mondott? – kérdezte most MinJee.

– Hát... – gondolkodtam el a kérdésen. – Azt mondta, hogy semmi baj, legközelebb figyeljek jobban oda – nem mondtam el nekik mindent, mert a végén még jobban belevetnék magukat ebbe az ügybe, én meg kínosan éreztem volna magamat.

– Hát igen. Te egy két lábon járó szerencsétlenség vagy – kezdett el nevetni mindenki.

– Hát ja – helyeseltem. – De...

– Hm? – kapták fel fejüket a lányok.

– Nem, semmi, csak elgondolkodtam – mondtam, de mikor elő akartam volna venni a telefonomat, eszembe jutott, hogy az öreg tanár elvette. – Aish!

– Mi az? – nézett kérdően KilAe.

– Az az öreg matek tanár! – kezdtem el már szinte kiabálni.

– Mi van az öreggel? – kérdezte Myung unottan.

– Elvette a telefonomat, és órák után meg vagyok hívva a kémia terembe – undorodtam el, mikor kimondtam azt, hogy kémia terem. – Csak a szokásos.

– Én mondtam! – ugrott fel MinJee. – HaeRa, te tényleg egy balszerencsés ember vagy! – mutatott rám, majd elköszönt tőlünk, és visszament az osztályába.

– Asszem nekünk is mennünk kéne – néztem Myung felé, majd elköszöntünk KilAe-től. Az osztály felé tartottunk, mikor egy nagy kiáltást hallottunk az osztályunkból. Villámsebességgel rohantunk, majd az ajtón bemenve egy nem várt embert láttunk meg a földön.