T

1. Fejezet: Furcsa idegen

A gépem már bő egy órája landolt Los Santosban. Kevés cuccal érkeztem, csak a legszükségesebbeket hoztam. Hullámos, barna hajam lófarokba kötve lebegett utánam, miközben a táskámat kifelé húztam az épületből. Borzalmasan párás meleg volt, a szél sem segített sokat a dolgokon. Nem voltkedvem taxizni, így gyalog indultam el a városba, de kis idő után meguntam, és stoppolni kezdtem. Egy piros, platós furgon állt meg mellettem, az utastérből pedig üvöltött a rock. A sofőr rám nézett, majd sokat sejtetően elmosolyodott.

- Szállj csak be, édes. Dobd hátra a táskád.

- Kösz - pillantottam én is rá, és beszálltam a rozsdás, öreg furgonba, táskámat pedig hátradobtam.

- Hová lesz a menet?

- Bárhova, csak ne a város szívébe. Hotelt keresek, lehetőleg kicsit távolabb a nyüzsgő belvárostól - feleltem, és a szemébe pillantottam. Szinte azonnal elbűvöltek azok a gyönyörű barna szemek.

- Oooké - vigyorodott el halványan, s ezzel elindultunk, megszakítva a szemkontaktust, a férfi az útra kezdett el figyelni. - Honnan jöttél?

- Az már nem számít. Soha nem megyek vissza oda - pillantottam rá mosolyogva, mire ő kérdőn nézett rám, mikor megálltunk egy pirosnál. - Hosszú sztori. A lényeg az, hogy sok sérelem ért. Mindkét értelemben.

- Azt hiszem, értem - tekintetét ismét az útra szegezte. - Hogy hívnak?

- Sandy.

- Örvendek. Én Trevor vagyok.

A férfi ezután némán vezetett tovább, át a városon, míg nem egy pályára nem értünk, ami kivezetett minket a betondzsungelből. Az autó egyre gyorsult, a szél így egész kellemes volt, hűsítően csókolta az arcomat. A kis táskámból előhalásztam a napszemüvegemet, feltettem, és csak néztem a tájat, az elsuhanó fákat, villanyoszlopokat. A sofőröm határozottan vezetett, magabiztosan előzgetett, míg nem elértünk egy kis városkáig. Az egyik utcánál lefordult és megállt egy kis hotel előtt.

- Nos, itt lennénk - pillantott rám.

- Hálásan köszönöm a fuvart - ezzel nyúltam is volna a pénztárcámért, de megfogta a kezem, mire meglepődötten pillantottam rá.

- Arra semmi szükség. Ilyen szép hölgyeket mint te... - tekintete lassan végigfutott rajtam, mire éreztem, hogy arcomra halvány pír ül ki, - szívesen fuvarozok. De ha nem tetszik a hotel, vagy legyen ez bármi is, aludhatsz nálam is - mosolyodott el huncutul.

- Nos... Mennyit kérnél, ha hosszú távra a lakótársad lennék? - mosolyodtam el.

- Hideg sört és néha egy finom vacsit - nevetett fel.

- Hm, ezekbe a feltételekbe simán belegyezek - nevettem fel, ezzel kezet nyújtottam.

- Öröm Önnel üzletelni - nevetett kicsit ő is, s kezet ráztunk.

Ezzel kitolatott a parkolóból, és ugyan olyan magabiztossággal vezetett vissza a városba, mint ahogy kifelé jöttünk, ám az ellenkező irányba. Út közben nem beszélgettünk semmit, ismét belemerültem a tájba, néztem a hullámzó óceánt, a szarvasokat, amint az út menti erdőben legelésznek.

Talán egy órát utaztunk, mire egy aranyos, tengerparti házhoz értünk. Trevor rám pillantott, majd kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót és kisegített az autóból. Micsoda úriember. Becsuktam magam mögött az ajtót, és mire a cuccomért nyúltam volna, ő már levette azt a platóról. Felmentünk a lépcsőn, majd beléptünk egy igényes kis lakásba.

- Nos, itt volnánk - mosolyodott el halványan.

- Hm, rosszabbra számítottam - vettem le a napszemüvegem nevetve.

A férfi nem felelt semmit, csak mosolyogva nézett le rám. Istenem, azok a szemek!