Bocs, de megöltem a Mikulást

Hat

A Mikulás. Ez az első gondolatom, amint magamhoz térek az újabb álomvilágbeli látogatásom után. Az asztalon fekszem, mint aki az éjszaka közepén elaludt munka közben. A szemem még csukva, a szívem hevesen ver, és nem merem hangosan kimondani a gondolataimat. Úgy érzem, mintha elárulnám a karácsonyt, mintha elárulnám anyut. Mégis, úgy érzem nem láttam a dolgokat ennél tisztábban, mióta itt vagyok. A szívem azonban összeszorul, és a félelem hideg érzése hatalmaskodik fölöttem. Nem akarom elhinni, pedig a saját szememmel láttam. Vagyis Että szemével. Ő vajon merre lehet most? Végül veszek egy mély lélegzetet, és kinyitom a szemem, és felülök. Szinte teljesen sötét van odakint, a felhők azonban egyre sötétebb vörös színben pompáznak, amitől felfordul a gyomrom. Hallom ahogy halk nyikorgással kinyílik a szobám ajtaja, és megcsap az erős karamell illata. Azonban most nem nyugalommal tölt el a édes illat, ebben a pillanatban túl ragadósnak és töménynek találom. Hátrapillantok az ajtó felé, és észreveszek egy apróságot, akivel ezelőtt még nem találkoztam. Más, mint a többiek. Nincs rajta csengettyű, és a szemében valami rejtett szomorúság, fájdalom bujkál. Megjelenését hideg és sötétség öleli körül. Amikor észreveszi, hogy meglátom, egy pillanatra bizonytalanság fut végig az arcán, majd elmosolyodik és mélyen a szemembe néz. Nyíltan és őszintén, nekem pedig végigfut a hátamon a hideg. Vészjósló a mosolya. Elindul felén, én pedig összerezzenek. Meglepődve torpan meg, oldalra dönti a fejét, én pedig elnevetem magam. Olyan ártatlannak tűnik így, én pedig butának érzem magam, hogy megijedek egy ilyen szeretetreméltó, apró manótól.

-Tikari. – szólal meg, hangja mély, rekedt. – Petollinen.

-Pet? - kérdezek vissza reménykedve, hátha ő is elfogadja, hogy becézve szólítsam meg. Furcsák a neveik, félek, hogy nem tudom észben tartani őket. Bólint, majd határozottan elindul, átszeli a szobát, odahoz hozzám egy gyapjúpokrócot, és kinyitja az ablakot. A hideg, északi légáramlat hamar kihűti a szobát, pár percig csukott szemmel élvezem a frissítő szelet az arcomon. Csak akkor nézek újra körbe, amikor halk motoszkálást hallok közvetlenül az írósztalról. Pet ott ül az asztal szélét, lóbálja a lábát, és mosolyog. Mellette ott hever a boríték, arra várva, hogy végre kinyissam. Nézem a borítékot, aztán nézem a gondtalannak tűnő kis manót, és csak nehezen tudom rávenni magam, hogy kinyissam a levelet. Úgy érzem végre megtaláltam a válaszokat, amiket keresek, és most mégsem akarom megtudni őket. Félek, sőt rettegek attól, hogy vajon mit rejt az a darab papír, félek szembenézni az igazsággal. Az ég odakint már teljesen besötétedett, szinte elnyel a sok fekete, ami körbevesz. A nap világította felhők is feketén úsznak az égen, amitől érthetetlen módon megnyugvás áramlik végig a testemben. Felkapcsolom a lámpát, és a kezembe veszek a borítékot. Óvatosan nyitom fel, nehogy elszakadjon, azonban amikor meglátom a tartalmát, erős szédülés fog el, déjà vu érzés tör rám, és minden érzékem azt sikítja, hogy szaladjak innen nagyon messzire. Ugyanazok a képek hullanak ki a borítékból az asztalra, amiket pár nappal korábban, anyu lakásának nappalijában találtam. Ott hever előttem a gyermekkori kép rólam, és ott van anyu, az anyukám, ebben a szobában, arcán az angyali mosollyal, és ott van a jelmezbál.. vagyis, amiről eddig azt hittem, hogy jelmezbál. Ekkor jövök rá, hogy a fotó, amiről azt hittem, csak egy emlék valami beöltözős buliról, itt készült, a Mikulásgyár díszbe öltöztetett nagytermében. Úgy érzem magam, mint amikor először láttam ezeket a képeket. Egyedül vagyok, és újra hatalmába kert az érzés, hogy talán nem ismertem az anyukámat. Azonban ebben a borítékban nem csak képeket találok. Ott lapul benne egy összehajtott, megsárgult levélpapír, a tinta átütött a hátoldalára. Remegő kézzel hajtom szét és kezdem el olvasni. Már az első betűről felismerem a kézírást, anyukám írta, és minden egyes sora összetöri a szívemet. Nincs megcímezve a levél, mégis tudom, kinek írta. Nincs rajta dátum, mégis tudom mikor. Könnyek szúrják a szemem, és olyan elveszettnek érzem magam, mint még sohasem. Homályos a kép előttem, ahogy körbenézek Pet vigasznyújtását remélve. Ő azonban már nem ül az asztal sarkán, előttem áll, vigyorog, kezében egy fehér zsebkendő. Sietve letörlöm a könnyeket az arcomról, ezután azonban felgyorsulnak az események, és nekem esélyem sincs igazán magamhoz térni. Pet leoltja a villanyt, a huzat végigszáguld a szobán és becsapja az ajtót, sötétség és hideg ölel körül, szinte fojtogat. Pat elindul felém, az arcom elé tartja a zsebkendőt, az orromat megcsapja az erős kórházszag. Kloroform. Érzem ahogy elgyengülök, a szoba forogni kezd velem. Megpróbálok felállni, és az ajtó felé veszem az irányt, azonban félúton mintha megmozdulna alattam a föld, elvesztem az egyensúlyomat. Az utolsó dolog, amit még érzek, egy tompa ütés a halántékomon, majd elnyel magával az eszméletlen sötétség.