Bocs, de megöltem a Mikulást

Epilógus

-Szóval bocs, de megöltem a Mikulást. – fejezte be Tikari a történetet, melyet síri csönd kísért a teremben. A lány átfagyott testét a Helsinki-i Fennica Pszichiátria előtt találták meg három nappal szenteste előtt. Piros, szakadt ruha volt rajta, arcát és haját fekete korom borította, kezében egy törött cukorpálcát szorongatott. Több mint két hétig feküdt szótlanul a rehabilitációs osztályon, mielőtt beszélni kezdett. Vallomása alatt nem mutatott érzelmeket, sem empátiát, nyíltan beszélt mindarról, amit tett. Arcán büszkeség és elégedettség látszott, azonban mikor kifelé menet belenéztem fekete szemébe, a fájdalom végtelen tengerét véltem felfedezni. Visszakísértem a szobájába, a fehér falon mindenhol rajzok lógtak manókról, jetiktől, rénszarvasokról és a Mikulásról. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, min ment keresztül, vagy mi igaz abból, amit elmondott, de ez a lány még mindig hitt a csodákban. És mégis, ezek után soha többé nem volt igazi a karácsony.