Spring Day • BTS Kim Taehyung magyar ff • befejezett

17

HY

Az első részlet után nem láttam egészen másnap délutánig. Megkérdeztem az orvosomat, hogy ki ő. Azt mondta, ne féljek tőle, ne hagyjam figyelmen kívül a történetét és őt sem.

Én kezdek megőrülni, vagy mindenki más? Mi az, hogy ne féljek egy teljesen idegen embertől, akiről a fene se tudja, hogy ki? Vagy valóban itt dolgozna? Nem, akkor többet látnám.

-Hogy vagy? - jött be szobámba reggel egy lány. Nincs rajta semmilyen kórházi fehér ruha vagy köpeny, egyszerű, hétköznapi ruhákat visel, kezében egy gőzölgő papírpoharat tart. - Olyan fura. Március van, tavasznak kellene lennie, erre fel süvít a szél és majd' megfagyunk kint! Tessék, kávé. - tette le az ágyam melletti kis szekrénykére.

-Miért hoztál kávét nekem? - néztem rá az idegenre. Elmosolyodott és visszasétált az ajtó felé, hogy a falnak támaszkodjon. Megrémiszt.

-Azt mondta a dokid, hogy már ihatsz, ezért vettem lent a földszinten a büfénél. - mosolygott tovább. - Nem kéred?

-Ne haragudj, de...

-Ha Yeon, mi a baj? - lépett közelebb hozzám. Leült abba a székbe, amiben az a fiú is ült tegnap. Ismerősen cseng a neve. Túl sokat gondolok rá, meg arra a sejtelmességre, amit magával hordoz. - Tudom, nehéz megszokni itt, de pár nap, és már el is mehetsz! - hajolt közelebb hozzám, mire én automatikusan hátráltam, már amennyire ezt oldalamon fekvésem engedte. - Beszéltem a nagyiddal. Hát, nem volt egy könnyű eset, az biztos. Ordítozott, hogy ő nem akar magányos lenni, de rábeszéltem végül. Összeköltözünk! - kezdett el tapsolni. Nem viszonoztam. - Ha Yeon, mi a baj? - tette fel újra a kérdést.

-Miért költöznék össze egy idegennel?

-Micsoda? - komolyodott el. - Ha Yeon, tudom, hogy azt hiszed, beveszem a tréfádat! - kezdett el mutogatni rám, közben megpróbált mosolyogni, de már majdnem sírt.

-Ki vagy? - tettem fel a kérdést, amit már akkor kellett volna, amikor bejött ide.

-Nem emlékszel? De hisz... tegnap még itt terveztük, hogy segítek majd elköltözni... Mondd, hogy csak viccelsz! - állt fel, s kérlelően nézett rám.

-Sajnálom, én... nem tudom ki vagy. - ráztam a fejemet. Érzem, hogy arcom és szemem kezd felforrósodni. Miért kezdek el sírni egy idegen miatt? - Tudnom kellene, hogy ki vagy, ugye? - kérdeztem, mire hevesen elkezdett bólogatni.

-Nem emlékszel rám? A közös gimis éveinkre? Arra a srácra, aki követett minket, mert szerelmes volt beléd, te meg még meg is vigasztaltad őt, miután megmondtad, hogy nem érdekel téged? A ballagásunkra? Amikor az osztályba kerültél? Amikor elkezdtünk a kisboltban dolgozni? Amikor a főnök kiabált velünk? Arra, amikor tavaly elmentünk a hotelbe dolgozni? Semmire sem? - kérdezgetett, miközben arcán folyamatosan folytak le újabb és újabb könnycseppjei. - Semmi?

-Semmire sem emlékszem, sajnálom! - motyogtam összeszorított szemekkel. Szúró, égető, szorító fájdalmat érzek mellkasomban.

-Szólok az orvosnak. Lehetetlen, hogy ne emlékezz!

És kirohant. Itt hagyott, mint az a fiú is. Csak úgy elment.

-Rendben, Ha Yeon, rám ugye emlékszel? - ült le ágyam szélére az orvosom pár perccel később. Mellette egy nővér jegyzetelt a kis noteszébe.

-Igen. - bólintok és szipogok egyet. Még mindig nagy a nyomás rajtam. - Valaki elmondaná, hogy mi történt?

-Ahhoz előbb nekem is meg kellene tudnom. Mi a legutóbbi emléked? Arra emlékszel, miért vagy itt?

-Csak annyi rémlik, hogy elütöttek. Ugye, így van? - reménykedtem. - Utána fél évig kómában voltam, és most itt vagyok.

-A baleset előtti életedből mire emlékszel?

Baleset. Fékcsikorgás, sötétség, ijedt sikolyok mindenfele. Bevillan egy kép. Majd még egy. Lassan, gondolataimat közben összeszedve adagolom be az orvosnak a fejemben látottakat.

Valósak egyáltalán?

-Különleges eset vagy, ugye tudod? Nagyon kevés az esélye annak, hogy ilyen sérülések után ezek történjenek. Min Seora egyáltalán nem emlékszel, míg a nagyszüleidre, a szüleiddel történtekre igen. Rendbe fogsz jönni, ígérem!

Mindenki azt hajtogatja, nincs semmi baj. Min Seo órák óta ül ugyanabban a fotelben összeroskadva. Csalódást okoztam. Fáj. Nem akarom ezt. Normális életet akarok.

Délután megjelent Taehyung is. Váltott a lánnyal egy sokatmondó pillantást, mire az kiment. Újra leült. Ugyanabba a székbe.

-Hallottam a történteket. Sajnálom. - mondta.

-Majd csak rendbe jövök, nem de? - nevettem fel gúnyosan. Már nem szàmít. - Végül is, az életem fele odaveszett. Mindegy. Ma ugye többet mondasz, mint tegnap? Legalább ez az egy dolog legyen jó ma...

-Tessék? - nézett fel rám.