Több mint barátság /NamJoon ff./

Sajnálom...

Már vagy fél órája körözök valamerre, és van egy rossz hírem. Rohadtul eltévedtem. A telefonom már -100%-on van ( ne kérdezzétek, hogy hogyan... ), és egy lelket se látok erre felé. A nap már rég lement, így akár merre nézek, minden felé sötétség van. Ilyen az én szerencsém. Kezdtem nagyon elfáradni ettől a sok futástól és gyaloglástól, és még mindig nem tudom, hogy hol vagyok. Vettem egy 180 fokos fordulatot, és elkezdtem visszafelé egyre gyorsabban menni, majd végleg futottam egyenesen. Egy idő után már lámpákkal megvilágított utcára értem, amit elkönyveltem sikernek, és elkezdtem egy ismerős házat keresni, amivel haza tudok találni. Az idő egyre hidegebbre fordult, és elkezdtem nagyon fázni. Hogy ne fázzak, újra futásnak eredtem. Végre elértem a célt, és a házunk előtti kis kapunál álltam. Féltem bemenni, mert tudom, hogy anya két kézzel fog kinyírni azért, hogy nem vettem fel a telefont és, hogy nem értem még haza. Remegve léptem át az ajtó küszöbét, ( egyrészt a hidegtől, másrészt a félelemtől ) és minél halkabban próbáltam becsukni, ami ennél az ajtónál szinte lehetetlen művelet. Anya a kanapén aludt, így halkan felsunnyogtam az emeleten lévő szobámba. Halkan nyitottam ki az ajtómat, majd lábújhegyen bemenve becsuktam magam mögött. Egy nagyot sóhajtottam, közben a szememet végig csukva tartottam. Egy hangos köhintés zavarta meg a ''Pillanatot''.

– Namjoon! Te mit keresel itt?! – kiabáltam olyan halkan, ahogy csak lehetséges.

– Tudod... Nem véletlen mondtam, hogy maradj ott, ahol vagy. Hova is mentél? – döntötte kicsit jobbra fejét, egy kisebb sunyi mosollyal. Most kell egy jó kifogás, vagy Namjoon általi halált halok.

– Hát, tudod, a csajok hívtak, és el kellett mennem valahova, és csak most értem haza... – kínosan éreztem magam, szerintem egyáltalán nem vette be, és még azért is mérges lesz, hogy hazudni mertem neki. R.I.P Kim HaeRa...

– Ennél jobbat nem tudtál kitalálni? – állt fel az ágyamról, és egyenesen felém kezdett sétálni azzal a már ijesztőnek hatott mosollyal.

– Sajnálom, nem akartam elfutni előled, csak meg akartalak leckéztetni azért, hogy otthagytál! – tettem össze a két kezem csukott szemmel. A szemem még mindig csukva volt, így nem láttam semmit. Féltem. Féltem attól, hogy most megutál amiért ilyet tettem vele szemben, pedig ő csak viccből csinálta, én pedig direkt elfutottam előle, hogy keressen. Egy kis belső marcangolás után két kezet éreztem meg hátamon, ami valószínűleg Namjoon-é. ( Ki másé lehetne?! ) Fejemet az egyik kezével a mellkasának döntötte, így tisztán hallhattam, hogy mennyire gyorsan dobog a szíve. Hát az én szívemnél nem dobog gyorsabban, az biztos.

-Aggódtam miattad..... Nem vetted fel a telefonodat... -szorított kicsit jobban magához. Kicsit eltávolodott tőlem és egy puszit nyomott a homlokomra, majd ismét magához ölelt. Könnyeimet visszatartva nyomtam fejemet a mellkasához, hogy minél jobban hallhassam, hogy dobog a szíve. Annyira megnyugtató volt....

-Sajnálom... -kezdtem el szipogni, majd most én szorítottam meg jobban. Egy kis idő után lassan eltolt magától, majd kellemesen rám mosolygott, ami nagyon megnyugtató volt számomra. -Anya tudja, hogy itt vagy? -néztem rá félve attól, hogy azt mondja, hogy nem. Kinézem ebből a gyerekből, hogy beszökik a lakásunkba, és addig itt vár, míg haza nem jövök.

-Ő engedett fel. -kezdett el halkan kuncogni, ami a szívemet megmelengette.

-Akkor jó. -tettem bal kezemet a szívemhez drámaian lehunyt szemekkel.

-Azt hitted, hogy beszöktem hozzátok? -nézett rám kérdően.

-Kinézem belőled. -vontam meg vállamat, majd az ágyamba feküdtem.

-Meg kéne fürödnöd, mielőtt befekszel az ágyba. -mondja, miközben egyre közelebb jön felém.

-Jó, mindjárt megyek, csak szusszanok egy kicsit. Csak pár perc... -ásítok egy nagyot, majd Namjoon-t nyakánál fogva húzom magam mellé. Fejemet a mellkasába fúrom, hogy érezhessem illatát. Ő néhány percig sokkos állapotban volt, majd engedett a nyomásnak, és átölelt. És így aludtunk el.