Az idő végtelen

I. fejezet

-Elmentem!-kiáltottam, de mivel szokásos módon nem kaptam választ sóhajtottam, majd becsuktam házunk keskeny  ajtaját.

A nevem Kulcsár Lilianna, szüleimtől annyit érdemes tudni, hogy mindketten kutatók és valami miatt megrögzötten az időutazást akarják feltalálni. Én 16 éves vagyok és a felmenőimmel ellentétben átlagos rossz tanuló. Két dologból elfogadható a teljesítményem, Anyukám angol származása után angolból és énekből.

Valami miatt amint belépek az iskola épületébe elmegy még a minimális jókedvem is. A diákokkal különösebb bajom nincs, de Gabin kívül, igazi barátom sincs.

-Szia készültél bioszra?-ült mellém Gabriella aki mindig mindenből kiváló teljesítményt nyújt.

-Ehh..átolvastam-vontam vállat és arra gondoltam, hogy Gabi szülei és az enyéim gyereket cseréltek.

-Miért mosolyogsz? Ha nincs nálad valami puska, kettesnél ilyen készüléssel nem írsz jobbat.-zsörtölődött precíz barátom.

-Ez lehetséges, de igazából az jutott eszembe, hogy a szüleink tuti gyereket cseréltek.

-Szerintem is.-mosolygodott el-de én aggódom miattad.

-Te bajod.-mondtam és megnéztem a telefonomon, hátha üzent nekem valaki.

-Javíthatatlan vagy.-sóhajtott a kis pótanya és ezzel a végszóval be is csengettek.

A tanárnő kiosztotta a feladatsorokat és megkezdődött a dolgozatírás.

Unottan rápillantottam a lapra ami telis-tele volt számomra értelmetlen kifejezésekkel. Szórakozottan végigfutottam a 14 feladatot tartalmazó dolgozaton és találomra írtam valamit néhány helyre a pár szó közül amit véletlenül megjegyeztem az órákon. Már csak azon kaptam magam, hogy megszólalt a csengő én pedig a lap szélét dekorálom. Kisétáltam, beadtam a művemet és továbbálltam. Én voltam az első, a tanárt nem izgatta, hiszen sejtette, hogy nem túl minőségi a munkám. Amikor bekerültem ebbe a gimnáziumba, minden oktató egytől egyig óriási bűnként rótta fel nekem, hogy nem örököltem szüleim képességeit. Ma már belenyugodtak ebbe és egy fájdalmas sóhajjal vagy egy értetlen vállvonással elintézik belső elégedetlenségüket.

Talán lustaságom, talán szellemi képességeim hiánya okozza szomorú tanulmányi átlagot, de mivel szüleimet 4. osztályos korom óta nem túlzottan érdekli a teljesítményem, én se nagyon teszek a javulásért.

Miután vége lett az óráknak fáradtan hazaindultam, azaz felszálltam a buszra ami kivisz a külvárosba ahol a szüleim berendezték a laborral egybenyitott házat. Sose szerettem a hosszú utazást amit csak azért kell megtennem, mert az iskola ami elvisel engem, messze van tőlünk. Ezt a gondolatot azonban senkivel sem osztottam még meg. A legtöbb gyötrődésemről senki nem tud. Nem vagyok olyan, aki minden kis fájdalmát mások orrára kötni, bár szívesen lennék egy olyan világban ahol semmilyen következménye sincs annak, hogy te mit mondasz el. Viszont egy valamit szerettem a hosszú és unalmas buszos utazásokban. A tájat. Ahol végigberregett sárgára festett buszom azt az útszakaszt imádtam nézni. Olyan, mint egy mindig változó mesevilág, sose lehet megunni. Lombhullató és örökzöld kis erdei szakaszok váltják egymást elbűvölő látvánnyal.

-Sziasztok!-köszöntem kinyitva a házunk kedves ajtaját.