Wings -BTS-

Michelle

      A rendelő szaga felkavarta a gyomromat és a súlyos csend, ami a hajnal fényeivel vegyülve betöltötte a kórtermet, rám nehezedett és csak vártam. Mást nem tehettem. Alig egy óra telhetett el azóta, hogy Ivy felhívott és azt mondta, le kell állítani a játékot, szaggatott légzése pedig elárulta, hogy közel áll az összeomláshoz, ezért elbúcsúztam a fiuktól és a rendelőhöz siettem, ahol Ivy lehajtott fejjel ült, fejét a kezei tartották és mint egy szobor, meg sem mozdult.

-Ivy-szólítottam meg, de nem válaszolt. Még csak meg se moccant.-Minden...minden rendben?-kérdeztem, közben a torkom elszorult és alig kaptam levegőt. Nem kellett kimondani, magamtól is tudtam, hogy valami történt.  Akartam még valamit mondani, bármit, de mire rászántam magam, hogy megszólaljak, nyílt az orvosi szoba és az asszisztensnő lépett ki rajta. Ivy felállt és szó nélkül bement, nekem pedig az a röpke pillanat elég volt ahhoz, hogy lássam a sötét bundát, az elülső lábakat, és a földön a vért. Hányinger környékezett, mert tudtam, hogy Rocky nem él. És ültem, miközben Ivy bement és vártam, és a körmömet rágtam, füleltem, hátha valamilyen hang kiszűrődik, de nem így volt, és közben végiggondoltam a mai napot. Olyan jól indult! A fotózás, a találkozás a fiukkal, a játék, minden! És már majdnem J-Hope... Nem! Nem szabad erre gondolnom! Ma még lesz pár interjújuk, aztán holnap hajnalban tovább mennek. Folytatják a turnéjukat. És ennyi volt! Soha többé nem találkozunk! Persze most is csak sajnáltatom magam, hogy nekem milyen rossz! De közben Ivy most veszítette el a társát, mégha az csak egy kutya is! És ennél szemétebb se lehettem volna! Úristen, Michelle! Hogy mondhatsz ilyet?! Méghogy csak egy kutya! Olyan hülye vagy! A fejemet vertem, amikor ismét nyílt az ajtó és Ivy lépett ki rajta. Nagyon fáradtnak tűnt. És annál inkább szomorúnak. Nem szólalt meg, csak lassan elindult felém, aztán megfordult és kisétált az ajtón. Tehetetlenül néztem, ahogy ballag előre, és nem tudtam mitévő legyek. Végül az ajtóban álló orvos felé fordultam.

-Mi történt?-szegeztem neki a kérdést durván.

-Komplikációk léptek fel a műtét során és...-kezdte volna.

-Azt mondta, hogy garantált a felépülés-vágtam a szavába és magam sem tudtam, miért lettem ennyire dühös hirtelen, és hogy honnan van bátorságom így beszélni vele.

-Én...-dadogta.

-A kutya már igen idős volt-szólt közbe az asszisztens.

-És?-vontam fel az egyik szemöldököm.-Maguk a szakértők, maguknak kellett volna tudniuk, hogy mekkora a túlélési esély! Mégis mikor kezdett maga? Tegnap, hogy ilyet ne tudjon megállapítani?!-sértegettem.

-Kisasszony...-próbálkozott az asszisztens, ugyanis az orvos túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

-Ne kisasszonyozzon! Azt mondtam a nővéremnek, hogy ne aggódjon, hogy nyugodjon meg, mert reggel, mikor visszajövünk, akkor Rocky farok csaholva fogja őt várni. Ehelyett holtan várja! Fogalmuk sincs, hogy ez mit jelent! Hogy mi minden vesztődött  jelen pillanatban el!

-Bocsásson meg nekünk, de nem gondoltuk volna...-folytatta a nő és ez egyre inkább felidegesített. Ökölbe szorított kezeim már viszkettek, hogy valamelyiket jól pofán csapjam.

-Nem gondolni kellett volna, hanem tudni! Azt hittem maga itt a legjobb orvos-fordultam a férfi felé.-Máskülönben sem én, sem a nővérem nem mertük volna itt hagyni Rockyt. 

-Elnézést kérek-suttogta papírvékony hangon az orvos. Ez pedig ráébresztett arra, hogy nem rájuk vagyok dühös, hanem magamra. Én hoztam ide, én ragaszkodtam ahhoz, hogy itt hagyjuk, hogy Ivy jöjjön találkozni a fiukkal, hogy jól érezze magát. Én akartam mindezeket annyira, mert azt hittem, hogy Ivy is ezt akarja, közben csak én akartam ezt! Mint mindig, ez is csak rólam szólt! Ránéztem az orvosra, aztán az asszisztensre és bűntudatom lett. Kezeim tehetetlenül lógtak mellettem és már nem volt erőm ott lenni. Haza akartam menni. Vagy újra a fiukkal akartam volna lenni. Hoseokkal akartam leginkább lenni, de már mindegy. Fáradtan megfordultam és elmentem. Először magam sem tudtam merre menjek. Haza, vagy máshová... Bár legszívesebben hazamentem volna, igazából féltem hazamenni, mert tudtam, hogy Ivy otthon lesz és nem voltam képes ránézni úgy, hogy ne fájjon nekem is. De féltem máshová is menni, mert nem akartam a magam gondolatainak a rabja lenni, nem akartam dolgokra gondolni, személyekre, akiket többé nem látok, akiket pedig igen. De végül hiába indultam el többször is más irányba, végül csak a lakásunknál kötöttem ki. És mire kettőt pislantottam, már Ivy szobája előtt álltam és a füleimet hegyezve igyekeztem hallgatózni, de semmilyen hang nem szűrődött ki. Arra gondoltam először, hogy senki nincs bent, de aztán az a megérzésem támadt, hogy mégis bent van. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az ágyon fekszik és elmerülve a gondolataiban lassan lehunyja a szemeit, aztán talán el is alszik. Mindig is az volt a legszörnyűbb Ivyban, legalábbis nekem, hogy sosem sírt. Sosem zokogott, vagy ha mégis én sosem láttam. És ilyenkor egyszerre éreztem azt, hogy annyira szívtelen, hogy sírni sem képes, meg azt, hogy annyira mélyek az érzései, hogy a könnyek nem fejezhetnék azokat ki. És ahogy ezek eszembe jutottak, nekem gyűltek a vízcseppek a szemembe, majd utat találva maguknak lefolytak az arcomon, és Ivy ajtajának dőlve hangtalanul zokogtam, és valamiért fájni kezdett ott belül és remegni kezdett a kezem, és már semmi sem volt jó, meg vicces. Minden elcsesződött. És ezért leginkább magamat hibáztatom.