Kosztolányi x Esti Kornél fanfiction

Egyetlen pipacsvirágzás

Az esőtócsák lassan száradtak fel az aszfalt utak padkáiról. Az eső végleg elállt, a nap is előbújt a felhők árnyából. Már csak az emberi, zokogó szívekben zuborgott a szomorúság folyama. Itt-ott még kiütközött pár könnycsepp, de ők jó szokáshoz híven már mit sem számítottak. Belőlük nem lettek picurka tavacskák, amikbe belehajtván a kocsik, felcsaphatták a járókelőkre a vizet. Amint megszülettek, könnytestüket eltörölték zsebkendőkkel. Felitatták őket, amint kicsorrantak a szemből, ami mostohaként kitaszította őket.

A könnycseppeket hiába törölgették, szüntelenül hulltak, már a zsebkendőt is átitatták, a földre potyogtak. Ha lett volna színük, egy vértócsa alakzatát jelenítették volna meg.

Tulajdonosuk egy fiatal fiú volt. Nem szakadt fel belőle egyetlen sóhajtás sem. Nem könnyített lelkén a sírás. Olyan volt, mintha a szemét vízcsap gyanánt megnyitotta volna, de elzárni már nem tudta vagy nem is akarta.

A víz lassan csordogált. Amint a vércseppek lehullottak, már el is tűntek. Ottjártukat csak egy vörös párafelhő örökítette meg, amely másodpercek töredéke alatt elgomolygott, elillant a napfény csókjára.

Az iskolája udvarán állt, a frissen vágott füvet bámulta. Mikor hajnalban, az esőben jött, a kerítésen át hosszan nézte ezt a helyet. Átázott mindene, esernyő nélkül ácsorgott akkor. Arcán mégis széles mosoly terült el, vörös rózsák nyíltak rajta, mikor a miniatűr rétre pillantott. Piros pipacsok virágoztak az iskola udvarán. A térdig érő fűben gyönyörűnek tűntek, amint lágyan ringatóztak a szél kebelén.

A fiú elméjében a szerelmet testesítették meg, a pipacsok között látta feküdni kedvesét. Élt és boldog volt. Maga felé intett, de a kerítésen a fiú nem tudott átmenni, akármennyire is akart. Azonban még ez sem keserítette el: így is szüntelenül bazsalygott.

– Nem ülsz az ölembe? – búgta egy hang, mire a fiú feleszmélt. Az eső illata úgy tűnt, annyira elkábította, hogy megfeledkezett magáról. Végigvezette tekintetét a levágott füvön, a megnyesett pipacsok elesett hadán. Nem látta ugyan a mészárlást, de el tudta képzelni, hogyan tarolta le a virágszálakat a kertész. A kaszák belefúródtak a zöld szárakba, aztán szétszakították őket. A piros húsba is belemélyedtek a pengék, mígnem cafatokra nem hulltak. Szétziláltan, megerőszakoltan, megtörve hanyatlottak egymásra.

– Nem ülsz az ölembe? – hangzott el újra a kérdés. A fiú megdöbbenve vette észre, hogy már megint elkalandozott. A pipacsok között egy alak feküdt, aki felé intett, úgy, mint reggel.

Nem tudta, mit feleljen. Hiába kereste a szavakat, nem találta őket. Torkában gombóc volt, a könnyek még mindig elapadatlanul záporoztak, mintha ő volna az égbolt, ahol kék szemfellegeiből esik az eső. Letörölte őket ezúttal is, majd elindult a fekvő alak felé.

– Csakhogy észrevettél, Dezső! – nevetgélt az alak. – Örülök, hogy látsz engem.

– Miért ne látnálak? – suttogta Dezső. – Hisz' itt vagy előttem.

– Inkább benned – mosolygott tovább az alak, habár arcán a fájdalom lidérce suhant át.

Gyorsan megcsóválta a fejét, nehogy az ifjú, érzékeny lelkületű fiú észrevegye hangulatváltozását.

– Ha már egyszer úgyis látsz, s hallasz, akkor érints is meg – húzta le az ölébe a fiút, hogy annak még ideje sem volt visszakozni. – Érzel? Érzel engem, hogy valós vagyok?

– Érezlek – súgta Dezső. Elpirult arcát el akarta takarni, de a másik nem engedte. Elkapta csuklóját és összefűzte ujjaikat.

– Ne szégyelld magad, ha kívánsz engem! – Átölelte a fiút, majd felduzzadt szemeire csókokat lehelt. – Szegény kis Dezső – birizgálta a fiú fürtjeit. – Olyan pirosak a szemeid, mint ezek a levágott fejű pipacsok. Miért pazarolod a könnyeidet virágokra? A fákat is egyszer eléri a vörös hervadás, s ők is, a virágok is egyszer elnyílnának.

– Nem pazarlás – fordult el az alak kutató tekintete elől Dezső. – Akárhányszor is sírjak értük, megéri. Ők adtak nekem kedvet, tusát. Ők maguk az ifjúság.

– Inkább az elmúlás – motyogta a fiút ölelő férfi. – Egyszer mindannyian eljárjuk azt a bizonyos haláltáncot. Csak az nem tud halált játszani, aki soha nem is élt.

A fiú elszomorodott. Igazat kellett adnia kedvesének: a halál minden élőt felemészt egyszer.

– Ugye te sosem fogsz elhagyni engem? – nézett riadtan a férfira, mikor ez a szívsajgató lehetőség szöget ütött a fejében. – Mondd, mellettem leszel örökkön és mindörökkön, ugye?

A férfi a válla fölött elnézett a távolba.

– Nem hagyhatsz el, könyörgöm! Nem teszed, igaz?

Szeretője szótlansága úgy érezte, tüzes nyílként perzseli kopárrá szíve rétjét.

– Mindent megteszek érted! Bármit! – Hogy bebizonyítsa, szájon csókolta az őt karoló férfit. Közben nem vette észre, hogy azok a védelmező karok lassan szertefoszlanak. Úgy tűnt, ahogy a könnyek felszáradva elillantak, úgy a férfi alakja is megsemmisül.

Csak akkor vette észre, mikor már csak szeretője szemei látszódtak.

– Te nem is létezel igazán... – Dezsőt elérte a felismerés.

– Nem – rebegte a férfi. Az ő szemei is könnyel teltek meg.

Eltűnése után hosszú percekig nézte a fiú a megnyirbált pipacsokat. Könnyei nem folytak, már nem volt hová folyniuk.

– Szeretlek, Esti Kornél! – tört fel belőle a könnytelen zokogás. Felüvöltött fájdalmában. Esti karjai nélkül úgy érezte, elfolyik, darabjaira hullik szét. A szíve lángolásával nem tudott mit kezdeni. Úgy érezte, az egészet máglyán égetik hamuvá, mint a boszorkányokat, a boszorkányoknak nevezett bűnös érzéseket.

Mikor már akkorára duzzadtak a fiú szemei, hogy nem tudta őket nyitva tartani, Esti nesztelenül megjelent előtte. Szelíden, a legnagyobb szeretettel nézett az ő drága, érzékeny kis költőjére. Apró csókot lehelt a fiú ajkaira, elfeledtette vele egyetlen pillanatra a szenvedést.

Mikor Dezső újra kinyitotta szemeit, senkit se látott. Egyedül azt az édes, fájdalmas, kesernyés csókot érezte száján, amire aztán egész életében emlékezett. Sosem tudta elfelejteni azt, aki nem is létezett.

___________________________________

Igen, bevallom, hogy ezalkalommal túl messzire mentem. Habár mehettem volna messzebbre is... Csak nincs hozzá merszem. Így is megsértettem az én hatalmas példaképem emlékét. (Bocsáss meg, Kosztolányi!) Mellesleg egyes versrészletek jelen vannak az írásomban, úgyhogy nem minden jog az enyém, egyes gondolatok Kosztolányihoz tartoznak, én csak prózába foglaltam őket. Amúgy a dance macabre meg Villontól van. xD

Mellesleg ma letettem a Kresz-vizsgát, úgyhogy végre lesz időm elolvasni Esti Kornélt. *-*
Tervezem már vagy fél éve...
Esetleges hibákért elnézést, nem aludtam már napok óta rendesen.

lcexsl, szerintem valami borzalmasat műveltem...

Remélem, tetszett! ;D