A Kalózhercegnő

Firs Part

– Mi lenne, ha csak egyszer nem lennél ennyire makacs? – nézett rám a fiú, kardja pengéje az enyémet érintette. – ismerd el, hogy legyőztelek – vigyorodott el.

– Soha – feleltem, miközben a hajó enyhén megborult így a barátom elveszítve az egyensúlyát, az oldalára esett. Kardját elhajítva, ami a hajó másik oldalának csapódva végezte. Leeresztettem a fegyveremet, majd Ryanhez lépve felsegítettem a fiút. Miközben leporolta magát, így szóltam.
– Nyertem – vontam meg a vállam nevetve.
Ő csak szemét forgatva odalépett a kardjához, majd az egyik láda tetejére helyezte.
– Ti, kalózok nem túl tisztességesen játszotok – felelte csintalan mosolyra húzva a száját.
– Hé! Ezt pont te mondod – tettem a kardom az övé mellé. Felhúzva a szemöldököm az arcát figyeltem, ahogy száját halvány mosolyra húzta.
– Jól tudod, hogy igazából nem vagyok kalóz. Mindössze azért vagyok itt, mert a hajó, amin a szüleim és én utaztunk, elsüllyedt. Az apád pedig megmentett. Szinte az összes matróz kinéz innen, sokak szerint semmi keresnivalóm nincs ezen a hajón. Sőt, a titkos szigeteteken se – sóhajtott.
– Na, jól tudod, hogy mindenki mennyire utálatos tud lenni – forgattam meg a szemem, mire elvigyorodott. Ekkor a hajó megbillent, én pedig Ryannel együtt a földön végeztem, ismét.
– Mi a franc...? – kezdtem bele a mondatomba, de mielőtt kicsúszott volna a káromkodás a számon, a fiú felhúzott a padlóról és maga után húzva a lépcső irányába siettünk. A fedélzeten mindenki fel-alá rohangált, vagy épp a helyére igyekezett. Nem értettem, mi ez a felfordulás, de minden világossá vált, amikor megláttam a közelünkben sikló angol zászlós hajót. Ami a mi hajónra célzott, valószínűleg a hajót az előbb még el nem találó ágyúgolyó bilentette ki az egyensúlyából. Ám túl jól ismertem ahhoz már ezeket a pitiáner angolokat, az óriási hadihajójukon. Nem akarták elsüllyeszteni a mi hajónkat, minket akartak elkapni. Az ő hazájukban nincs annál nagyobb dicsőség, mint egy kalózhajóval hazaérkezni, meg persze akasztófán látni a hajó valódi tulajdonosát, vagyis egy kalózt.
– Ha túl közel érnek hozzánk, át fognak mászni – kiabáltam túl a matrózok harsogását, Ryan felé fordulva. – meg kell keresnem apát – néztem a fiú szemébe. Ő csak helyeslően bólintott, de mielőtt elfuthattam volna, megragadta a csuklómat.
– Vigyázz magadra! – felelte, arcizmai összerándultak. Elmosolyodtam és lassan bólintottam, majd figyeltem ahogy a fiú elsiet segíteni a többieknek. Eközben viszont túl közel értek az ellenséges hajó és már meg is érkezett a fedélzetünkre az első nem várt vendég. Előhúztam az rövid tőrömet és átkoztam magamat, hogy lent hagytam a hosszú, vékony pengéjű kardomat. Az ellenség mit sem törődve velem, a legénység felé sietett, hogy elvágja a vitorlák köteleit.
– Azok nélkül nem tudunk el menekülni – futott át agyamon a veszélyes gondolat. Futva közelítettem meg az egyik férfit, aki épp a kötelet készült elvágni. Már lendítettem a kezemet, hogy elvágjam a torkát, azonban valaki kicsavarta a kezemből a fegyvert. Ijedten kaptam hátra a fejem, mögöttem egy kárörvendő mosoly tulajdonosa állt, fehér egyenruhában, kezében a tőrömmel, másik kezében a kardjával, amit a torkomnak szegezett, én pedig hátrálva a hajó fedélzetének szélére kerültem.
– Egy fiatal lány, egy ilyen kalózhajón? – felelte végig simítve a tőröm pengéjén. – nem szívesen nézném végig a halálod a fővárosban – nevetett fel gúnyosan, majd kardjával kibillentett az egyensúlyomból, így a hajó széléről a vízbe estem.