Őrizd meg a titkom! [DRAMIONE] /FELFÜGGESZTETT/

Chapter 15

  Gondterhelten üldögélek a nappaliban. Körülbelül félpercenként felsóhajtok, és pózt váltok – előredőlök, aztán hátra, aztán államat a tenyerembe támasztom, majd a hajamba túrok, és újra elterülök a kanapén. Malfoy hazaszaladt néhány cuccáért, szóval napok óta először vagyok egyedül a lakásomban, ami valamiért egyáltalán nem nyugtat meg. Mellesleg cseppet sem díjazom a kiruccanását. Igaz, Bob vitte haza, azért mégis használt a korlátozott erejéből, szóval ellőtte a napi utazásra szánt adagját.
De hiába ellenkeztem, ő valamiért hajthatatlan volt. Aztán köddé vált.

Próbálom listázni az elvégzendő feladataim számát, és előrevenni a legfontosabbakat, de olyan szintű zavar uralkodik az elmémben, hogy szinte lehetetlennek tűnik a nagytakarítás. Zabinire gondolok, aztán a vacsorára, és el is fog az aggodalom. Mi van, ha újra elvisznek valakit? Aztán eszembe jutnak a már elrabolt boszorkák. Őszintén szólva csak reménykedhetek benne, hogy valóban csak elrabolt boszorkákról van szó, nem pedig halottakról. Megborzongok, érzem, ahogy minden idegvégződésemen végigfut a rettegett jeges vihar, mely rendszerint gombócot gyúr valahol a torkom környékén. Bár ez mostanában nem fordul elő olyan gyakran, ami meglepő, mert az elmúlt öt évben folyamatosan boldogítottuk egymást. Talán csak kevesebbet gondolok nyomasztó dolgokra. Az viszont rejtély, hogy ezt az időhiány, vagy pedig a lényegesen kevesebb egyedüllét okozza.
Összehúzott szemekkel meredek a dohányzóasztal sarkára, és éppen a saját belső világom megfejtésén munkálkodom, amikor valaki kopogtat a bejárati ajtón.

Meglepetten kapom fel a fejem. Hozzám általában csak betoppannak az emberek (lásd Ginny vagy Malfoy horrorfilmbe illő hirtelen felbukkanásai), de hogy valaki kopogjon? Nos, ez elég ritka.
Kíváncsian tápászkodok fel a kanapéról, hogy az ajtó felé induljak. Mire az előszobába érek, újra hallom a dörömbölést. Dunsztom sincs, ki lehet az, és ez cseppet sem nyugtat meg. Ugyanakkor, ha el akarnának rabolni, valószínűleg nem lennének olyan udvariasak, hogy előtte kopogtassanak. Inkább jól berúgnák az ajtót. Vagy szimplán a szoba közepére hoppanálnának, ami, lássuk be, logikusabb lépés lenne.
Gyanakodva csúsztatom ujjaimat a kilincsre, majd résnyire nyitom az ajtót. Bal kezemmel idegesen markolászom a pálcámat, aztán amikor kikukkantok a centis nyíláson, elönt a megnyugvás, és szélesre tárom az ajtót. Sőt, még el is mosolyodok.
- Szia!
Paul keze megdermed a levegőben – épp mintha újra kopogtatni készülne -, aztán leengedi karját. Sötét nadrág, vörös ing és egy zakó van rajta, melyet most megigazít.
- Salut – vigyorodik el, majd a hajába túrva óvatosan körülnéz. – Bejöhetek?
- Persze – állok félre az útból. Paul habozik egy másodpercig, aztán átlépi a küszöböt, én pedig becsukom mögötte az ajtót. A nappali felé mutatok, helyet kínálva neki, mire elindul, és meg sem áll a kanapémig.
- Hozhatok valamit? – kérdezem, előkapva a jó vendéglátó szerepét. – Tea? Kávé? Víz?
- Egy tea jólesne.
Egy perccel később két, forró teával teli bögrével térek vissza a nappaliba. Paul a komódom mellett áll, elgondolkodva nézegeti a rájuk helyezett fényképeket, aztán amikor észreveszi, hogy megérkeztem, visszaül a kanapéra. Odanyújtom neki az egyik bögrét, ő pedig hálás mosollyal veszi el. Éppen figyelmeztetni akarom, hogy jól fújja meg, mielőtt inni kezd, ugyanis a bögrén bűbáj van, így nem lehet érezni rajta a benne lévő folyadék forróságát, de úgy tűnik, semmi szükség rá.
- Sajnálom, hogy ilyen váratlanul rád törtem...
- Semmi gond - rázom meg a fejem azonnal. Igaz, lassan ideje lenne készülődnöm, biztos nem véletlen jelent meg az ajtóm előtt. És ha választanom kell érdekes fejlemények, valamint körömlakkozás között, valószínűleg az előbbi mellett döntök. Kérdőn nézek Paulra, jelezve, hogy talán folytathatná, mire óvatosan elmosolyodik.
- Kapcsolatba lépett velem a boszorka, akihez szeretném elvinni a testvéremet.
- Valóban?
Komoly arckifejezéssel bólint, majd sóhajt egyet, és idegesen a hajába túr.
- Azt mondta, szorít az idő.
- Milyen szempontból?
Nem egészen tiszta, hogy a hosszú eszméletlen állapotra, vagy esetleg a rablási kísérletekre vonatkozik az állítás.
- Fogalmam sincs. Felhívott, és azt mondogatta: siessek, különben kifutunk az időből – vonja meg a vállát. – Ezek az öreg banyák folyton olyan titokzatosak.
Lassan bólintok egyet. Aztán összehúzott szemekkel meredek magam elé, ami Paulnak azonnal feltűnik.
- Baj van?
Elgondolkodva nézek fel rá, egy percig némán bámulom, aztán megrázom a fejem.
- Szerintem épp ellenkezőleg kéne cselekednünk.
Paul szemei elkerekednek, és amolyan „Micsoda?!" pillantást vet rám, mire rögtön magyarázkodni kezdek.
- Akármennyire is furcsa, Mallory biztonságban van odalent. Ha felhoznánk, azzal egyenesen a támadói karjába sodornánk őt.
Egy ideig némán bámulunk egymásra, aztán Paul felpattan, és fel-alá kezd járkálni. A hajába túr, aztán idegesen az arcára nyomja a tenyerét, majd a gondolataiba merülve megy tovább és tovább és tovább, én pedig bámulom őt, miközben olyan érzés fog el, mintha valami ósdi kakukkos órát fixíroznék.
- Haza kell vinnem – jelenti ki végül. – Muszáj.
Felállok, odalépek hozzá, és jobb kezemmel óvatosan megérintem a karját, mire hirtelen megtorpan, és felém fordul.
- Akkor is, ha ezzel bajt hozhatsz rá?
- Csak otthon lehet biztonságban! – mondja a kelleténél kicsit hangosabban, mire meglepett pillantást vetek rá. – Sajnálom – morogja lehunyt szemekkel. – De haza kell őt vinnem – rázza meg a fejét -, amilyen gyorsan csak lehet.
- Biztos vagy benne? – kérdezem összehúzott szemekkel. Rám néz, aztán határozottan bólint egyet, én pedig jó mélyet sóhajtva azt felelem: - Akkor kitalálunk valamit.

- A családod? – kérdi a komódomon lévő képkeretekre mutatva. Elfordítom a tekintetem, és lehuppanok a kanapé melletti fotelbe, miközben bólintok egyet.
- És a barátaim – teszem hozzá, bár testvérekként szeretem őket.
Paul bólint, majd felkapja az asztalra tett bögrét, és belekortyol a teájába.
- Nagyon finom – mosolyodik el, mire bólintok egyet, és én is inni kezdek, hátha elég meleg az a lötty ahhoz, hogy elkergesse a közelgő hideget.
- Egyébként hogy jutottál el ide? – kérdezem kíváncsian, amikor eszembe jut, hogy Paul tulajdonképpen mugli. Egy percig kifejezéstelen arccal mered rám, aztán, mintha tudatosulna benne, mit is kérdeztem valójában, megvonja a vállait, és azt mondja:
- Egy barátom segített.

Pár perccel később az utcán sétálunk, egy elhagyott sikátort keresve, ahol Paul visszatérhet London muglilakta útjaira. Összehúzom magamon a pulcsimat – elég hűvös van -, és kíváncsian a fiú felé fordulok.
- Szeretnék kérdezni valamit – mondom, mire felvont szemöldökkel pillant rám. – Gondolod, hogy Mallory képességét el lehetne venni valahogyan?
Egy percig elgondolkodik a válaszon, aztán megrázza a fejét.
- Nem hinném – feleli. – Először ő maga is elgondolkodott ezen, de végül elvetette az ötletet. Ez egy tehetség... Akár zongora virtuóz is lehetne – mondja hunyorogva, én pedig bólogatni kezdek.
Értem mire gondol – mégis melyik zongorista ujjaiból tudnánk ellopni a muzsikát, hogy aztán sajátunkként csillogtassuk meg, miközben az nem hozzánk tartozik?
- Csak próbáltam valahogy elrendezni a gondolataimat.
- Ha engem kérdezel, sokkal inkább tartanak tőle.
- Valóban?
- Hát persze! Ritka képessége van. Lehetséges, hogy valaki úgy gondolja, veszélyt jelenthet.
- Talán így van – mondom halkan, bár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egészen más szándék vezérli a Malloryt üldöző embereket. Csak azt sajnos nem tudom, pontosan mi is lehet az a más.

Amikor utunkba akad egy átkelésre alkalmas sikátor, megtorpanok, és mosolyogva Paul felé fordulok, aki éppen a Minisztériumi munkámról érdeklődött az előbb. Úgy tűnik, nagyon érdekli őt a varázsvilág, és mugliléte ellenére egészen sokat tud róla.
- Írni fogok, ha jutok valamire – mondom búcsúzásképp.
- Remélem, nemsokára láthatlak – feleli, mire bólintok egyet, bár nem tudom pontosan, hogy ezt csak a testvére miatt mondta-e, vagy sem. Éppen elfordulnék, hogy a pálcámmal óvatosan a téglafalra koppintsak, amikor meglátom, hogy hátrasimít néhány hajszálat a homlokából. Elgondolkodva torpanok meg, aztán összehúzott szemekkel figyelem a kezét.
- Lehetne egy kérésem?