Mint Rómeó és Júlia

Azt hiszem

- Nem feküdtem le vele! - mondom ingerülten.
- Rendben, nyugi. Nem kell a fejemet is levenni - próbálja elviccelni a dolgot, mintha ez valami semmiség lenne.
Csak állunk egymás mellett a csendes utcán. Éjszaka van. Utoljára a 2 évvel ezelőtti szakításunk után voltam kint vele eddig. Csak most már tényleg késő van. Lenézek az órámra.
- Fél 3.. - motyogom magamnak a semmibe.
Engem néz. Majd le a karomra.
- Szép - mondja az órára célozva. - Majdnem olyan szép, mint amilyet én akartam neked ajándékba adni az évfordulónkra.
- Haha - reagálok irónikusan. - Ne bízd el magad és az ízlésed! - figyelmeztettem.
Ez nem is utca. Inkább sornak nevezném. A másik oldalon messzebb egy tó van, melyet fák vesznek körül. Arra bámulok, míg egyszer csak a lábaim szinte maguktól elindulnak. Nem tudom, ő követ-e, mindenesetre határozottan megyek a tó felé. Már futok. Mikor odaérek megállok, épp csak a szandálom eleje és a lábujjaim bele nem érnek a vízbe. Várok. Hallom, ahogy egyre közelebb ér. Nem szólok semmit. Csak nézem a vizet.
- Miért? - kérdezi, mikor mellém ér.
- Mit miért? - kérdezek vissza, mivel nem értem, mire vonatkozik a kérdés.
- Miért nem feküdtél le vele?
A szemem sarkából látom, ahogy felém fordul. Az arcomat nézi, a testbeszédem. Nem mozdul egy izmom se. Nem lehet az arcomról olvasni, csak magam elé nézek.
- Ő volt a második. Úgy értem, akivel együtt voltam utánad - lassan beszélek, artikulálva, hogy értse. - Aki először volt... Vele lefeküdtem. Egyszer. De ahogy mindig, mindenben téged láttalak, erről is a veled megélt dolgok jutottak eszembe. Te. Ahogy hozzám értél, ahogy együtt lélegeztünk, ahogy... Szeretkeztünk. Vele nem éreztem ugyanazt. Vele semmi nem volt meg, ami veled. Ezért az utóbbival már nem tettem meg. Nem tudtam. Nem akartam átverni senkit. Se őt...
- Se magadat - fejezi be helyettem.
- Igen - suttogom magam elé. Felé fordulok. Most ő nézi a vizet, mint akit megbabonáztak.
Lehúzom a szandálom, és bele megyek a vízbe, de csak térdig, hogy a szoknyámat ne érje el. Hideg, és nagyon jól esik. Most, hogy már kimondhattam mindent, ami nyomasztott, jól esik. Mint, amikor megbocsátanak. Nem nyomja többé a lelkedet, amit tettél. Ő is lehúzhatta a cipőjét, mert bejött utánam. Végigsimít a könyökömtől a kézfejem felé a karomon. Melegséggel tölt el. Aztán rákulcsolja ujjait a kezemre. Finoman mozdulattal adja tudtomra, hogy forduljak felé, nézzek rá. Megadom magam. Szabadon lévő kezével az arcomat cirógatja, majd ujjaival megállapodik az ajkamnál. Gyengéd. Az a gyönyörű 1 évünk jut eszembe. Fogadni mernék, ő is ugyanazt érzi ebben a pillanatban, mint én. Azt, amit régen is, 2 évvel ezelőtt. A szemeimet fürkészi.
- Sajnálom!
Nem tudok mit válaszolni, a pulzusom az egekben, a szívem hatalmasakat ver annyira, hogy biztos vagyok benne, ő is érzi. Megfogja az állam, és megcsókol. Minden ugyanaz. Visszacsókolom. Erre volt szükségem mióta nem láttam. Ezekre a vastag ajkakra, a barna szemekre, erre a mosolyra, és arra a bizonyos nyugalomra, amit mindig éreztem vele. Rá volt szükségem. És most újra az enyém, azt hiszem.