Álomszerű valóság

Uchiha Sarada fáradtan engedte ki az eddig tüdejében raboskodó levegőt. Arcán csillogó verejtékcseppek gyöngyöztek, pár aprócska horzsolással díszített kézfejét fejpántjának hűvös fémlapjához szorította. Pilláit lecsukta egy rövidke időre, és sóhajtott egyet. Éppen nem is olyan régen távozott a hetedik Hokage, Uzumaki Naruto irodájából, miután a csapata és ő leadták a jelentést az első "B" szintű küldetésükről. Naruto-sama és a sensei is megdicsérte hármójukat a feladat elvégzése közbeni kimagasló teljesítményükért.

Már odahaza volt és előre örült, hogy végre kipihenheti a nap fáradalmait. Cipője is elcsigázottan taposta az egyszínű csempéket, mintha csak a ruhadarab átérezte volna fiatal gazdájának nehézségét. Rövidnadrágja egyik belső zsebéből előhúzta gondosan elrakott lakáskulcsát és lassan az ósdi zárba illesztette. Kissé meggyűlt a baja a rozsdás kulcslyukkal, de végezetül a bejárati ajtó zörögve, nyikorogva megadta magát.

Sarada lábujjhegyen sompolygott be a saját házukba, holmi betörőként, majd szép halkan becsukta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy csendben kell lennie. Nem akarta felkelteni az édesapját, aki korán reggel ért haza egy igen fárasztó és veszélyes küldetésről. A kislány az előszobában kilépett lábbelijéből, aztán némán apja keresésére indult. Amióta csak Sasuke a születése után tizenkét évvel újra visszatért Avarrejtekbe, igyekezett vele minél több időt tölteni - még ha ez csak abból is állt ki, hogy apja mellett térdelt, miközben az éppen az igazak álmát aludta. Egyenesen a közös szülői szoba felé vette az irányt, hiszen látta még édesapját lefeküdni, mielőtt ő maga elindult volna hazulról.

Saradának azonban valamilyen különös érzése támadt. Édesanyja, Sakura a kórházban volt és dolgozott, mégis úgy hatott számára, mintha egy furcsa, harmadik személy is tartózkodna a házukban. Talán egy betörő? Vagy még annál is rosszabb... egy gyilkos? A lány hitetlenkedve megrázta a fejét. Azért ennyire nem lehet borzalmas a helyzet! Vagy talán mégis? Ónixhoz hasonló fekete szeme kitágult az izgatottságtól meg egy kicsit a félelemtől is.

Még az eddigieknél is jóval óvatosabbra fogta a lépteit. Fel volt készülve akár még a lehető legrosszabb eshetőségre is. Combjára csatolt fegyvertartójából előhalászott egy kunait, amit a fogai közé szorított, illetve három éles shurikent, amelyeket az ujjai közé fogott, vigyázva persze saját testi épségére.

A lábának segítségével igyekezett kinyitni a szülei szobáját, azonban nem járt sikerrel, így kénytelen-kelletlen a shurikenjeit újra a fegyvertartóba süllyesztette, a kést pedig a jobb kezébe fogta. Így játszi könnyedséggel lökte be a bejárati ajtót, azonban ami őt ott fogadta, az megért egy - a körülményekhez mérten - halk sikolyt.

Sarada megérzése valóban nem csalt. Tényleg volt még valaki náluk rajta és Sasukén kívül, de az ismerős idegen nem látszott betörőnek, sőt gyilkos szándékai sem voltak. Alvó édesapja ép kezén pihentette fejét, és valahol az álmok messzi birodalmában utazott. Közvetlenül mellette egy hosszú, fekete hajú egyén térdelt, egyik kezével lágyan Sasuke tincseit simogatva. Sötétkék felsőt viselt, melyet derékban egy fehér öv fogott össze. A legérdekesebb dolog azonban mégis a hátán virító piros-fehér kézi legyező, az Uchiha klán címere volt.

Az ifjú lány nem tudta mire vélni a dolgot. Jó tudomása szerint a klánjukat ő és a szülei alkották. Tett egy-két bizonytalan lépést a személy felé, de az figyelemre se méltatta őt. Sarada megszorongatta a kezében tartott kunai markolatát, majd újabb lépésekkel már egészen kartávolságra volt a férfitól. Ő ekkor azonban felé fordította a fejét. A szeme ugyanolyan sötéten ragyogott a nap késő délutáni fényében, mint a lányé. A kislány örömöt és egy csöppnyi kis vidámságot vélt felfedezni a koromfekete íriszekben.