A stréber titkai

11. A korházban

Csipogás. Fertőtlenítő szag. Fájó testrészek. Kétségkívül kórházban vagyok. Kinyitottam a szemem, de a fehérség miatt, hirtelen azt hittem igazából a mennybe kerültem. De mikor megláttam mellettem a mellettem alvó Cameront aki a kezemet fogja, tudtam, hogy igazából a pokolban vagyok. 

Az ajtó kinyílt, és egy orvos lépett be. Kérdezgetett, meg megvizsgált. Mondta, hogy meg volt az esély arra, hogy elmenjenek az emlékeim. De vagyok olyan szerencsétlen hogy nem.  Mielőtt kiment volna, még utána szóltam.

-Ő mit keres itt?-mutattam a szundikáló fiúra.

-Ő hozott be. Nagyon szeretheti magát, mert el sem mozdult maga mellől.-mondta, majd kiment.

-Vagy csak a matek házit kéne megcsinálni..-morogtam. Ebben a pillanatban csapódott ki az az ajtó és ezzel felkeltve Cameront. 

-Mond hogy jól vagy.-rohant hozzám Luna. Őt követte Apa, Brett, Ty, Scott és Luke és végül Matteo.

-Jól vagyok.-mondtam azt amit hallani akartak. Apa felemelte a szemöldökét, mire megráztam a fejem. Ezzel tudattam vele, hogy ne most kérdezze meg mi a baj. Igazából rohadtul nem voltam jól. Éppenséggel egy zárt osztályról szökött betegnek érzem magam aki motor balesetet szenvedett. Szép nem? Na mindegy. 

-Mért nem szóltál a lábadról?-kérdezi Scott.

-Mert tudtam, hogy nem engedtetek volna motorra ülni.-rántok vállat.

-És ezért megérte az életed kockáztatni? -kérdezte Cameron.

-Igen. Srácok ki mennétek? Apuval szeretnék beszélni.-váltottam gyors témát. Ahogy mentek ki én úgy lettem egyre idegesebb. Nem tudom hogy mondjam el. "Apu. Látom anyut."? Persze kicsit se lenne ijesztő. De nem tudok mit csinálni. 

-Mi van veled?-kérdezi hirtelen, ezzel pedig kizökkentve engem.-Ez nem te vagy! Az én kis lányom mindig oda figyel mindenre, mindig elmond mindent és mindig csak is okosan cselekedett. Mi lett veled? Hmm? Mert már rád sem ismertem ebben a 3 napban. Tudom hogy nehéz anyu nélkül. De el kell fogadni hogy most ez van. Nekem szerinted könnyű? Nem! De még sem kockáztatom az életemet.-akadt ki apu. Szerintem már azt sem tudta már mit beszél. De én mégsem tudtam megszólalni. Ugyan is apunak elkezdtek folyni a könnyei. Ez volt életem legrosszabb látványa. Én is könnyezni kezdtem.

-Apu én ezt nem bírom. Minden szép és jó volt, egészen addig míg motorra nem ültem. Mindig a végén. Pont minden utolsó kanyarnál. Ott van. És nem tudok ellenne mit tenni. Mindig csak reménykedem, hogy tényleg ott van. Viszont, amit a földről kelek fel, ha egyáltalán fel kelek onnan, akkor rájövök, hogy nincs. Hogy elment. Végleg.-mivel már én sem tudtam miről beszélek, ezért inkább abbahagytam és csak sírtam. Apu meghökkenve nézett engem. Szerintem nem hitte el amit mondtam. Na szép a végén tényleg a zárt osztályon végzem..

-Kicsim..figyelj. Csak nem dolgoztad még fel. De ezen segíthetünk.-ül le az ágyam szélére.

-Hogy?-csillant fel szemeimben a remény.

-Hívok neked egy pszhiologust. Ő segíteni fog.-mondta, mire a szavam is elakadt.

-Nem vagyok bolond.-mondtam meglepően nyugodtan.

-Tudom. De ha motorra akarsz ülni hamar, akkor meg segítséget kell kérnünk. Gondolkodj ezen.-Mondta, majd kiment. Lehet igaza van. Nem ülhetek addig motorra, míg látom. Az életem is múlhat rajta. És nem hagyhatóm itt aput és Joe-t...

-Szia.-köszöntek, mire felkaptam a fejem. Letöröltem a könnyeim, majd vissza köszöntem Cam-nek.-Hogy vagy?

-Voltam már jobban is.-mosolyodok el keserűen.-Hogy hogy itt vagy?-kérdeztem hirtelen.

-Be jöttem, mert érdekelt hogy vagy. -mondta.

-Be jöttél? Az orvos azt mondta, mióta behoztak velem vagy.-Értetlenkedtem.

-Bejöttem. Tegnap, veled.-bólintott. 

-Mért?

-Idővel elfogom mondani.-kacsint.

-Most mondom. Ha a házi miatt akkor legközelebb én jövök be hozzád a kórházba.-vigyorogtam rá.

-Szóval bejönnél hozzám? Ez igazán kedves.-mosolyog vissza.-Mikor engednek ki?

-Nem tudom. Mért?

-Mert el akarlak vinni valahová.-mondja, majd megint rángani kezd a szeme.

-Ne. Nem áll jól.-rázom a fejem.

-Mi?-értetlenkedik.

-A kacsintás. Nagyon bénán  csinálod.-nevetek rajta.

A nap többi részét végig beszélgettük, és nagy meglepetésemre, nagyon élveztem a társaságát. Az orvos szerint kiment a bokám és a térdem is. Csak a térdem súlyosabban. A fejem pedig jól van csak egy kis sebem van, ami örök életre boldogítani fog. Húú de jó lesz fésülködni. Na mindegy. A lényeg hogy, holnap haza mehetek, viszont egy hét pihi. És egy hónapig nem tesizhetek. Istenem mi lesz velem...Ja és, pszhiologushoz fogok járni. Igen. Így döntöttem, mivel mihamarabb motorra szeretnék ülni és így előrébb leszek, mint ha magamtól felejtenék. Na de miután megtörtént az esti vizsgálat is, mindenki elköszönt, majd én is beadtam a derekam és letettem a telefont. Viszont nem tudtam aludni. Csak forgolódtam és forgolódtam. Mikor már elhelyezkedtem kényelmesen, csipogott a telefonom...

Cameron: Aludj jól hercegnő!

Me: Te is te majom!:))

Cameron: Én a "hercegem"-re vártam :((

Me: Várj csak :P

Cameron: Amire megéri várni, arra várok is. ;)

Me: Mi?

Cameron: Semmi. Reggel megyek érted. Jó éjt

Me: Hozz kaját. Neked is...

Mivel erre már nem írt vissza, ezért letettem a telefont. Kösz Cameron! Egy álmatlan, gondolkodós éjjelt szereztél nekem.