Te vagy a vágyam

Prológus

Tárcsáztam. Amint kicsengett, a gyomrom görcsbe rándult, a pulzusom az egekben és az ujjaim fehérek lettek, annyira szorítottam a kormányt. Csak 5 perce álltam a házuk előtt. 2 éve nem találkoztunk, de tudtam, hogy bármikor bármivel fordulhatok hozzá és most kellett a segítsége.
- Szia - hallottam meg a hangját a vonal másik végéről.
- Szia – köszöntem vissza neki kissé idegesen – itthon vagy? Ki tudnál jönni?
- Gyere be, nagyon rossz idő van kint – hangzott a válasz.
Kifújtam a levegőt, összeszedtem magam és kiszálltam a kocsiból.
- Menjünk – mosolyogtam rájuk. Kivettem őket a gyerekülésből és meg sem álltunk a bejáratig. Már kint várt az ajtóban. Ahogy megláttam, egész testemet melegség árasztotta el épp úgy, mint a lelkemet. Sosem tudtam rá haragudni. Meglepettség látszott az arcán, amit sikertelenül próbált leplezni. Intett, hogy menjünk nyugodtan be a lakásba. 2 éve jártam ott. Emlékek szaladtak át a fejemen, de most nem hagyhattam, hogy azok az érzések előtörjenek.
- Sziasztok! – köszöntem egész talpraesetten a családjának. Természetesen mindenki otthon volt.
- Sziasztok! Üljetek csak le – mosolygott ránk az anyja, látszólag kedvesen.
Sárit az ölembe, Levit a mellettem lévő székre ültetve foglaltunk helyet az asztalnál.
- Szívességet szeretnék kérni – kezdtem. Itt a testvéreimre néztem. – Tudnátok rájuk vigyázni estig? Nagyszüleim nem érnek rá, nekem el kell mennem dolgozni, és hiába hívtam minden ismerőst, nem veszik fel a telefont, vagy szintén nem érnek rá. Tudom, hogy megbízhatok bennetek, ezért fordulok hozzátok.
Néma csend fogadta a monológom. Végül Botond törte meg a csendet:
- Miért? A szüleid merre vannak? Nem érnek rá a gyerekeikre?
Zokogni tudtam volna a kemény szavak hallatán. Mondtam a kicsiknek, nézzenek kicsit körül. Félősen elindultak „világot látni”. Megremegett a szám, a hangom kicsit elcsuklott.
- Fél éve autóbalesetet szenvedtek. A nagyszüleim a kicsik gyámja, a nővérem tanít, Bandi kiköltözött a nagyszüleimhez, hogy segítsen nekik otthon a suli mellett, én pedig ott hagytam az egyetemet. Próbálok minél többet dolgozni, és foglalkozni a gyerekekkel.
Nem jött válasz. Nekem sietnem kellet a munkába, őket meg hirtelen érintette ez a dolog. Még 5 percig némán ültünk.
- Akkor? - néztem karikás szemekkel rájuk kétségbeesetten azt remélve, hogy igent mondanak. Már belefáradtam a keresésbe.
- Számíthatsz ránk!  fogta meg kezemet az édesanyja.
Meglepett. Sosem szimpatizált velem igazán, mégis képes volt most segíteni. Talán megsajnált minket.
- Köszönöm - motyogtam -, de most rohannom kell, vár a munka. Este jövök értük!  majd odamentem Sárihoz és Levihez, nyomtam egy-egy puszit a homlokukra, aztán elköszöntem. Kilépve a friss levegőre, kitört belőlem a zokogás, csak épp nem számítottam, hogy utánam jön valaki.
- Luca! – szólt, amikor már szálltam volna be a vezetőülésre. Néztem rá, nem bírtam megszólalni. Azért sem, amit az előbb osztottam meg velük és azért sem, ami kettőnkkel történt anno. A karjaiba vont. Valami nem változott. Ugyanaz az ölelés volt, mint 2 éve. Amikor szerelmesek voltunk. Végigsimította a derekam. Úgy ölelt, mintha azt mondaná, minden rendben lesz, de akkor már rég nem volt semmi sem.
- Emlékszem mennyire szeretett Levi, és Sári – ha nem is emlékszik rád teljesen - sem volt veled rosszban, ezért gondoltam rád. A csúnya beszédet mellőzzétek, kérlek!
Elmosolyodott. Szomorú mosoly volt ez. Láttam rajta, hogy sírni tudna, ezért inkább hátat fordítottam neki és elindultam a munkába.
A zene halkan szólt, a gondolataim és az emlékeim üvöltöttek…