In love with a ghost(JK) ~Befejezett

12.rész

*Figyelem. A vége egy kissé erőszakos lett, mármint magamhoz képest.*

Eleinte csak álltam, és bámultam rá, majd végül erőt vettem a lábaim fölött és elindultam felé. Leguggoltam vele szembe, de mivel kényelmetlen volt, nem foglalkozva semmivel, leültem egyenesen az ő lábai elé. 

-Persze hogy visszajöttem. - nyúltam a keze után, hogy megfoghassam azt, azonban ő elrántotta. Szomorúan néztem ahogyan kerüli a tekintetemet, és ahogyan elzárkózik tőlem. Fejét lehajtotta és karjaival átkulcsolta a lábait. - Jungkook...mi bajod? Rosszul vagy mint a múltkor? Történt valami? - faggattam, hiszen kezdtem megijedni. 

-Yoora. - suttogta halkan, mire még a lélegzetemet is visszafojtottam, mert féltem, ha egy hangosabb levegővételt hallatok, nem fogom érteni hogy mit mond. - Menj el. - mondta, az én szívem pedig összeszorult a szavaira. Eddig annyira szeretett velem lenni, mindig kereste a társaságomat, ő maga állította, hogy csak nekem mutatta meg magát eddig. Akkor mi lelte hirtelen, miért nem akar már a közelemben lenni? - Menj el, és ne gyere vissza. 

-Miért vagy ilyen Jungkook? - kérdeztem tőle kétségbeesetten. Ha már ő is ellök magától, ha már ő is azt mondja, hogy kerüljem el messzire a helyet, teljes mértékben magamra maradok. Nem akartam elmenni, nem akartam őt itthagyni. Akkor sem, ha nyomós oka volt arra hogy ilyet kérjen, de így hogy még magyarázatot sem kaptam, pláne nem. 

-Nem akarlak látni. Nem bírok rád nézni, érted? - kérdezte felpillantva rám. Nem a szemeimbe nézett, hanem az ajkaimra, az arcomra. Végigmérte minden részemet, viszont a tekintetemet kerülte. - Azok ott miattam vannak. - emelte fel a kezét lassan, és megérintette az arcomon lévő kis lila foltot. Még Donghyun csontos keze hagyta ott a nyomát, attól volt kissé megszínezve az arcom. Ahogy hozzám ért, megrándultam. Nem a fájdalomtól, hanem az érintésétől. Olyan gyengéd volt, annyira óvatos mintha attól félt volna, hogy összetör. Ami ennél jobban már nem történhetett volna meg, minden szempontból mélyponton éreztem magamat. 

-Hogy lennének már miattad? - kérdeztem összezavarodva. - Tudtommal nem te vertél meg. - mosolyogtam rá, viszont gesztusomat nem tükrözte. 

-Nem én vertelek meg. Én nagyobb bajt okoztam. 

-Jungkook miről beszélsz? - kezdtem kissé elveszíteni a türelmemet. Idegesített hogy nem mond semmit, csak magát ostromolja. Volt egy sejtésem, hogy tulajdonképpen mi is lehet a problémája, de ha az volt, amire gondoltam, akkor meg kell róla győznöm hogy nem igaz. - Ha arra gondolsz, egy ez azért történt meg, mert te nem segítettél, akkor hadd mondjam el, hogy ez nem...

-Hallgass már! - csattant fel, majd hirtelen felállt. - Ne folytasd! Mindketten tudjuk hogy az én hibám volt! Felesleges áltatni magamat, ha nem lettem volna ennyire gyáva, ha egy kicsit előbb gondolkodok akkor most ez nem történt volna meg! Akkor nem kellett volna téged a földről összeszednem, vérző fejjel. Majdnem megtörtént veled ami velem is, mit kezdtem volna nélküled? Mit csináltam volna ha te is meghalsz? Nem veszíthetlek el Yoora, hát nem értesz? - kiabált, én pedig megszeppenve álltam vele szemben. - Fontos vagy nekem érted? Csak hagyd, hogy végezzem ami számomra ki lett adva feladatnak, és ne akarj tőlem többet. Nem akarok többet ártani neked, mint amit már eddig is tettem. - mondta, és szorosan becsukta a szemeit.

Láttam, ahogyan halványodni kezd, jelezve hogy hamarosan eltűnik a szemeim elől. De én még egyetlen dologra tudni akartam a választ.

-Várj! - szólaltam meg. Nem akartam visszatartani, hiszen tudtam, ha majd lenyugszik, akkor újra megjelenik nekem. - Donghyun...Donghyun a te műved volt? 

-Igen. - válaszolt, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. - Bosszút álltam érted. Ne haragudj. - mondta, majd mire kettőt pisloghattam volna, már el is tűnt a szemeim elől. 

-Köszönöm. - suttogtam. Tudtam, hogy hallotta. A hajamba kapó enyhe, gyenge kis levegő bizonyította. - Köszönöm. 

Jungkook POV: 

Szörnyen éreztem magamat. Látva az arcán lévő sebeket, a szemében lévő szomorúságot és fájdalmat, és ezek ellenére mégis milyen szeretettel nézett rám. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. Meg tudtam volna azt a szemetet állítani. Egy mozdulatomba került volna, hogy ne bántsa a lányt. És azt sem tudtam meglépni. Féltem, hogyha cselekedni fogok, akkor rájön, hogy van valami ebben a lakásban, ami nem hétköznapi, és féltem, akkor elviszi őt innen, messzire tőlem. Féltem. És a félelmemnek köszönhetően végig kellett néznem, ahogy megüti, majd lök rajta egyet, aminek a következtében a fejét beveri az asztal sarkába. Végignéztem ahogyan az a gyönyörű és törékeny teste eszméletlenül esik a padlóra. Végignéztem, ahogy vörös vére lassan színezni kezdi azt. És akkor elszakadt nálam valami. Láttam benne magamat, a múltamat. Én is így haltam meg. Én is vérben feküdve hagytam el az élők sorát, és talán ha akadt volna valaki, aki akkor időben megtalál, akkor lehet most nem ilyen létem lenne. Lehet még élhetnék, lehet az iskolát befejeztem volna, lehet már családom lenne. De nekem nem ezt a lapot osztották.Nem hagyhattam hogy az ő élete is csak úgy véget érjen mint az enyém tette. Így hát cselekedtem. Testem lassacskán felvette az emberi alakját, majd Donghyun háta mögé sétáltam. Mivel nem nem rám figyelt, váratlanul érte a csapásom. Egy ütést mértem rá, aminek következtében előre esett, nem sokkal Yoora mellé. Döbbenten fordult hátra, mikor meglátott engem. 

-Ki vagy te? - kérdezte. - És mit...

Ismét ütöttem. Feje hátraesett, neki a kemény padlónak, és ijedten pislogott fel rám. 

-Élvezed? - szólaltam meg, majd szépen lassan ráereszkedtem a mellkasára. A súlyra, ami nyomni kezdte élesen szívta be a levegőt, viszont én nem foglalkoztam a fájdalmával. Még csak most kezdtem. - Jól esett megütni? - kérdeztem, majd ismét felpofoztam. Mivel nem akart a továbbiakban rám nézni, megfogtam az állát és felém kényszerítettem az arcát. - Kérdeztem valamit! Jól esett egy gyenge nőt megütni? - kérdeztem dühösen. 

-Mit érdekel téged mit csinálok a feleségemmel? - szűrte a fogai között. Ez a mondat elborította az agyamat. Gondolkodás nélkül ütöttem, nem is foglalkozva a jajgatásaival, sem azzal, hogy szinte már nem lehet látni a vértől, hogy kicsoda. Mielőtt elájult volna, a nyakánál fogva megragadtam, és felemeltem a fejét. -Egyszer fogom elmondani, jól vésd abba az idióta fejedbe, mert ha nem teszed meg, majd én fogom. - kezdtem bele lassan. - Egyszer lássam meg újra, hogy kezet emelsz erre a lányra. Egyszer tudjam meg, az a nap lesz az utolsód. Világos voltam? - kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam, és az emberünk kifeküdt. Egy részem büszkén nézte a végeredményt, a másik pedig undorodott magamtól. Akkor még nem tudtam, hogy ez a cselekedetem volt a legjobb, amit talán valaha is elkövettem.