Rózsatest

Rózsatest, Tüskelábak

A végtagjai úgy hullottak el, mint a virágok szoktak. Rózsás bőre szálanként, virágtesteknek álcázva potyogott le a földre. A körmök babarózsaszín rózsaszirmokként száradtak össze, hogy aztán levessék magukat a mélybe. Nem zavartatták magukat, még sírtak is saját halálukhoz, öngyilkosságukhoz.

Micsoda önző, saját magát sirató rózsabokor volt Ő...

Nem szeretett senkit, kivéve saját magát. Tüskés teste senkinek sem nyújtott élvezetet, egyedül magának. Sosem ölelt vagy csókolt vissza, nem rebegett a másiknak szerelmes szavakat, nem suttogott a fülébe, nem lehelt rá a más nyakára.

- Hát még az esőt is lekívánod az égből, hogy neked jobb legyen? - dacolt vele a többi virág. - Hogy elkerüld a zivatart, inkább még az esőt is megkéred, hogy takarja el a könnyeidet? Nem szégyenkezel?

A rózsabokortest nem felelt. Fájt neki.

Fájdalom... Az egyedüli, ami meg tudta fékezni, ha valamit el akart érni. A kínszenvedés mindig a gyengéje volt. Megvágta az ujját; már le is ült. Megvágta a karját; már el is hallgatott.

Levágta a fejét. Még a könnyei is elapadtak, a zokogás abbamaradt.

De aztán mindig, minden újra begyógyult. Minden horzsolás alatt új bőr nőtt. A letépett fejek visszanőttek, a leszaggatott ujjak helyett újak nőttek ki.

De most valami más volt. Most nem sarjadtak ki új karok, nem rügyeztek ki az új rózsalábak. Mintha ő maga is olyan lett volna, mint a többi. Megtört, reménytelen, bosszús, gyászos, lelketlen.

A könnyei nem akartak elapadni. Más volt. Más. De miért?

- Egyszer talán végre te is meghalsz - suttogta az egyik virág a fülébe. - Megtörsz úgy, ahogy mi is megtörtünk miattad.

A tükör előtt egy lány állt. Térdei rogyadoztak, összekoccantak, annyira erőtlen volt. Idegen alakok csimpaszkodtak rá, hogy elrántsák, magukkal vigyék a mélybe.

A rózsabokrot a tükörben rengeteg tüzes-parázsos nyílvesszővel és vasvillával felszerelt növény fogta közre. Fák magasodtak köréje, melyek a haját tépték. Hold sütötte ezüst hajszálait elhordta a szél, mint a homokot szokás. Nadragulyák próbáltak bemászni bimbói közé, a szájába, hogy a torkán leugrálva megmérgezzék őt. Bokáit ostorcsapásokkal illették a kisárgult levelű bokrok.

Élet, élet, élet...

Szépség.

Halál, halál, halál...

Csúnyaság.

A meztelen nőalak összeesett. Lábai megbicsaklottak, nem tudta tartani magát, se a rajta élősködőket. Résnyire nyitott szemeivel tovább figyelte a rózsa haláltusáját.

A férfialakok mögötte percről percre változtak. András. Edvárd. Márk. Péter. Jácint. Áron. Tamás. László. István...

Az arcukat ugyan már nem tudta kivenni, de a hangjukat felismerte.

Mind őt verték. A vér lefolyt orcáján. Szemei körött ütésfoltok tarkították a bőrt, mintha csak egy ecsetet belenyomtak volna a kék festékbe, hogy aztán azzal kétoldalt egy-egy pacát fessenek. Ajkai felszakadoztak, az ökölcsapások fogait is kitörték. Fehér mellét immáron vérvörös köpönyeg takarta, odáig takarta be saját életnedve.

- Mocskos kurva! - ordították. - Mindent megvettem neked! Mindenemet neked adtam! Szerettelek! Lehoztam volna neked a csillagot az égről!

De most gyűlöllek... Utállak... Megölnélek... Megöllek... - halotta a lány, amint a mozdulatlan ajkak közül előkúsztak a lassú, fojtott szavak.

- Ha szerettél volna...

Aztán mindennek vége szakadt, és a rózsabokor összeégett a semmi tüzében.

___________________________________________

Akartam valamit. Aztán ez lett belőle. Remélem, tetszett Nektek, én most elképesztően lelkes vagyok, hogy végre valami "művészit" sikerült írnom. Legalábbis saját mércémhez mérve, igazából valószínűleg elég érthetetlen és a színvonal alatt van.