Tudod milyen az, mikor az érzéseid vezetnek?
Mikor csak ülsz a suli padban, vizsgák után, dogák beadása után. Ez általában az a periódus, mikor csendben ülsz, mert nem tehetsz már többet.
És ilyenkor minden rád törik.
Vagyis inkább rám.
Én ilyenkor nem a megoldásokon gondolkozom, mit kellett volna írjak.
Általában mindenen.
Tekintetem lassan a tanárról a második padban ülő diákra vezettem. Észrevétlen akartam maradni. Mert ő ezt kérte.
" -Adj egy kis időt! -kérlelt, meleg kezei közé vette csalódottságtól kipirult arcom.
-Mégis mennyit, Máté? Mennyi elég neked? -nem hallottam a szomorúságtól. Az érzéseim vezettek.
-Mindent megoldok, csak most nem oké, az egész életem. Tudod, a szüleim, és most nem állíthatok be csak úgy, és mindjárt vizsgák, ne haragudj, de egy kicsit nézd az én szemszögemből is a dolgokat!"
Elmosolyodok. Nem a jó érzésektől. A düh elkapott, ahogy visszaforgattam a fejembe minden egyes szavát. Belevésődött a koponyámba, mint egy fába, s oly mélyen, hogy ha tényleg fa lenne, már rég ki kéne vágni.
És engem az érzéseim vezetnek.
Lassan figyelem a padban ülő fiú mozdulatait. Papírra veti gondolatait. Milyen jó, hogy rám nem tud gondolni.
Néha azzal nyugtatom magam, hogy el fog múlni minden.
Csak olyan nehéz. Én nem kezdtem volna neki. Mindent ő tett! Mostmár nem mosolygok. Nem tudok. És én megpróbáltam.
Megpróbáltam vele beszélni.
A parkban voltunk. Debrecen legeldugottabb parkjában. Mindig ott találkozunk. Illetve találkoztunk.
Fújt a szél, a hajam egekben, friss illat áradt a fák körül.
Csend volt.
Ő nem szólt, csak mosolygott.
Én nem szóltam. Én nem mosolyogtam.
Rám néz; kedves mosolya undort vált ki belőlem.
Zöld szemei az én kék szemeim fürkészik.
" Szép vagy." tudja hogy miért vagyok lehangolt. De nem érdekli.
A tekintetem már a fákat fürkészi. Hogy nőhettek meg itt, ahol senki sem szereti őket? Ahol senki sem keresi őket? Talán ott vannak egymásnak, és ez épp elég.
Ajkaimra szomorú mosolyt vonok; az érzéseim visznek.
"Miért vagyunk itt?" Fürkészem szemeit, próbálva kiolvasni gondolatait.
"Haragszol rám?" Mosolygott.
A francba! Az a mosoly.
Tudja jól, az a mosoly mindent megbocsájt.
De ma nem. Ma ki vagyok akadva.
"Mondd, miért csinálod ezt velem? Teljesen tönkreteszel." Törtem ki, mire átölelt, s egy kósza puszit adott a számra.
"Hülyeségeket beszélsz, Eszter."
S ha eddig nem lettem volna ideges, na akkor most.
Látta rajtam, hogy aztán ezt nem kellett volna.
"Na tudod kivel játsz! Döntsd el mit akarsz, Máté." Kaptam fel a táskám, és csak hazamentem.
Fiatal szívem reménykedett. Reménykedett, hogy na majd a szőke herceg utánam jön, és elmondja mennyire szeret, és mostmár minden oké lesz, nem leszek a titka.
Az óra lassan ketyeg. Elmosolyodok, majdnem nevetek. De csak kínomban.
Mert hogy utálom a titkokat. És mit utálok jobban? Ha én vagyok a titok.
De nem jött értem -vízhangzott a narrátor remegő hangja már sokadjára a fejemben. Mert amíg remeg, lehet ő is reménykedik, hogy hülyeség amit mondd.
Nem jött értem. Rózsás arcom csak ment folyamatos ideges léptekkel haza.
De meghazudtoltam magam. Mert következő nap megint rávett, hogy találkozzunk.
