Tökéletlen Tökéletesség|| jjk ff.

III.

Gyönyörűen ragyogtak a csillagok, amik ahhoz képest, hogy a városban voltunk, még mindig szépen látszódtak az égen. Bár könnyes szemeim kicsit torzítottak a látványon, így is elképedve néztem a fényes pontokat. Felsóhajtottam.

Egyszerűen szörnyen éreztem magam. Ötletem sem volt mihez kezdjek, hiszen nem volt hová mennem, a telefonomat nem hoztam magammal és a pénzemet is elhagytam. Ennél szerencsétlenebbül soha sem éreztem magamat. Egy idegennel ültem késő éjszaka a fővárosban, egy buszmegállóban, könnyes szemekkel. Körülnéztem, és nem tudtam elhinni mégis mit keresek ott ahol. Minden levegővételemet idegennek éreztem. Nem voltam önmagam.

- Azt hiszem magamra maradtam - kezdtem bele halkan. - Ráadásul utcára kerültem. Otthon nélkül - kaptam fel az arcomhoz a kezem, hogy tenyerembe temetkezzek, hiszen újra elöntött a keserves szomorúság. Még a hangom is elcsuklott, ahogy újra belekezdtem a sírásba. Hűvös éjszakai levegő már kezdte csípni az arcomat, de nem volt vészes, hiszen a hőmérséklet volt a legkevesebb bajom. Eddigi, másoknak tökéletesnek látszódó életem szinte a darabjaira hullott, egy hajléktalanná váltam, aki otthagyta a családját, egy hirtelen fellángolás miatt. Akkor azt hittem minden megoldódhat. Furcsa, nem igaz? Ahogy a szíved fellángol, ég... Ég és aztán hirtelen jegessé válik. 

- Nem vagy egyedül - hallottam meg a mellettem ülő halk és kissé rekedtes hangját. - Feletted és felettem is ugyan azok a csillagok ragyognak. Fel a fejjel, különben nem láthatod őket.

Megtöröltem a szemem és hitetlenkedve pillantottam rá. A fejéhez akartam vágni, hogy már pedig nincs senki akire számíthatnék, a családomhoz nem mehettem vissza, a fővárosban pedig senkit sem ismertem. Még őt sem. Ahogy tekintetem rá vezettem, csak a bíztató mosolyával találtam szemben magam. Egyre ismerősebbnek tűnt az a mosoly, de képtelen voltam rájönni mégis éreztem úgy. Talán csak a fáradtság játszadozott velem.

- Ismerlek valahonnan? - kérdeztem rá szipogva, tétovázás nélkül, hiszen mégis csak meg kellett tudakolnom.  

- Talán igen, talán nem - viccelte el, de komoly tekintetem miatt lefagyott az arcáról a mosoly és  visszavett a viccelődésből. - Ígérd meg, hogy nem kezdesz el sikítozni és nem veted rám magadat.

Elhúztam a számat. Elképesztően egoistán hangzott, hiszen annyira jól csak nem nézhetett ki, hogy ilyen reakciókat váltson ki belőlem.

- Nem vagyok olyan hangulatban - szóltam bele, miközben megtöröltem a szemeimet a dzsekim ujjába, hogy jobban láthassam az illetőt. - Amúgy sem vetném magam csak úgy egy férfira.

Vállat vont, majd még egy pillanatot várt. Kérdő pillantásokkal néztem rá, mire végül a napszemüvegéhez nyúlt, hogy levegye azt, és felfedje előttem az eddig rejtegetett kilétét.

Ahogy megláttam a teljes arcát elakadt a lélegzetem. Csoda volt, hogy fulladozni nem kezdtem, így egyből sírás után. Tudtam, hogy ismerős volt a mosolya. Nem értettem, miért nem ismertem fel egyből, hiszen azt a mosolyt minden nap láttam a sulis szekrényem egyik plakátján. 

- T-Te... - csak ennyi hagyta el a számat, mire megforgatta a szemeit. - J-J... Istenem.

- Tudtam, hogy ez lesz - mondta kellemetlenül. Mire megpróbáltam visszavenni a kiakadásomból, visszanyerni az ép eszem és odafigyelni végre tényleg rá, nem csak arra gondolni, hogy hogyan kerülhetett pont ő ide.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem. - Elnézést, de... Te mit keresel itt? 

- Késő estig gyakoroltunk a próbateremben, de ki akartam jönni levegőzni, így sétálni indultam. Ilyenkor a nyilvánosságot sem érdekli és nem is tudják, hogy itt vagyok. Aztán megláttalak az épület falának dőlve guggolni egy kisebb utcarészen. Kényszert éreztem arra, hogy megnézzem jól vagy-e - magyarázta. - De lassan vissza kéne mennem, mert a végén eltűntnek állítanak be a többiek vagy azt hiszik valami bajom esett.