Őrizd meg a titkom! [DRAMIONE] /FELFÜGGESZTETT/

Chapter 20

  A büfében ülünk. Alice belekanalaz a kezében tartott csokipudingos álomba, és kíváncsian néz Sarahra, aki épp azt ecsetelgeti, hogy egy igen helyes srác elegyedett vele szóba reggel a liftben. Sötétbarna haj, igéző szemek és épp csak észrevehető, de azért vonzó akcentus.
- Aztán mi volt? – kérdi Alice folytatásra áhítozva. Érdeklődve pillantok fel az olvasmányomból, és Sarah felé fordulok, aki egy hajtincsét tekergetve megvonja vállait.
- Elhívott randizni.
- Nem mondod! – visít fel Alice hirtelen, aztán lelkesen tapsikolni kezd. – Ugye elmész?
Igazából mindent megtesz, hogy elterelje Sarah figyelmét a még mindig eltűnt stádiumban lévő testvéréről, ami igazán kedves dolog tőle – még akkor is, ha ettől néha furán magasra ugrik a hangja, és úgy kommunikál az emberekkel, mint most.
- Talán – húzza el a száját Sarah. – Nem tudom... igazából kíváncsi vagyok rá, de olyan fura ez az egész. Én... Nem tudom, mit csináljak.
- Szerintem el kéne menned – mondja Alice határozottan.
- Nem lenne furcsa?
- Ezt meg hogy érted? Igenis rád férne, hogy legalább egy randi erejéig leeressz. Kikapcsolnál – magyarázza a puding maradékát kapargatva a kanalával. – Az pedig mindenképpen hasznos lenne. Figyelemelterelésre! Egy szexi figyelemelterelésre, hogy ne aggodalmaskodj a nap minden percében.
- Alice! – mondom elkerekedett szemekkel, mire mindketten felém fordulnak. Eddig nem igazán szólaltam meg, csak az utóbbi időben kezeimhez nőtt mappát olvasgattam, hogy képben legyek a lehetséges ellenfelek helyzetével.
A recepciós lány most az ajkába harap, mintha olyasmit mondott volna az imént, amit nem kellett volna. Vesz egy mély lélegzetet, aztán óvatosan a barátnőjére pillant.
- Nem úgy gondoltam... - mondja kicsit halkabban. – Csak olyan rossz látni, hogy folyton szomorú vagy. Miért lenne hiba megfeledkezned néhány órára a problémákról?
Teljesen biztos vagyok benne, hogy elméletben jobban hangzott ez a mondat, mint a büfé halk zsivajában.
- Mert elrabolták a testvéremet! – feleli Sarah elkerekedett szemekkel.
Alice felsóhajt, és tovább bántalmazza a poharát, pedig már olyan üres, hogy még csak nyomát se lehet látni benne a csokoládépudingnak - az pedig igazán nagy szó, hiszen legalább egy aprócska csíkot hagynia kellett volna maga után.
- Igen, de attól nem jön vissza, hogy a ma estét is egyedül töltöd – mondja végül.
- Azért szerintem elég furcsa lenne, ha csak úgy kirúgnék a hámból – vonja össze a szemöldökét Sarah, de úgy tűnik, mégis elgondolkodik a lehetőségein.
- Ha engem kérdezel, Clary nem akarná, hogy egyfolytában szomorú legyél. Igenis örülne, ha szórakoznál végre egy kicsit, leszámítva a hébe-hóba becsúszó csajos estéinket.
- Tényleg?
- Hát hogyne! – bólogat Alice. Felcsillant a remény, hogy sikerül meggyőznie a barátnőjét: most már csak egy kis biztatásra van szükség, aztán minden rendben lesz. – Te mit gondolsz, Hermione?
Újra felém fordulnak, kíváncsi szemekkel merednek rám, én pedig azon töprengek, most mégis mi a búbánatot kéne mondanom. Pontosan tudom, hogy hasonló helyzetben mit tennék, de hát én még egy átlagos napon se mondanék igent akárkinek – hogy egészen világosan fogalmazzak, nagyjából senkinek -, pláne ha ilyen helyzetben lennék. Abban viszont igaza lehet Alice-nek, hogy le kéne foglalni Sarah gondolatait valamivel. Amikor hazatért a kis pihenőjéről, valamivel jobban festett, most azonban újra elég nyúzottnak néz ki, és lerí róla, hogy alig eszik. Az alvást pedig még csak megemlíteni is fölösleges, de legalább megpróbálta eltüntetni a szeme alatti foltokat egy frissítő bűbájjal, ami majdnem jól sikerült. Most is szép, nem csoda, hogy megakadt rajta a varázsló szeme, de magához képest sehol sincs, ehhez kétség sem férhet. Alice pedig mindenképpen szeretné visszahozni őt közénk.
Sarah csak akkor fog elmenni, ha én is helyeslem a randevút. Nem vagyunk olyan közeli barátok, mint ők ketten, de érdeklődő szemeit látva úgy érzem, most igenis számít a véleményem. És mivel bízom Alice tervében, bólintok.
- Szerintem jó ötlet lenne.

***

Összevont szemöldökkel lépek be az irodámba, a mappám egy igen érdekes oldalát olvasgatva. Bevágom magam mögött az ajtót, és az asztal felé indulok, hogy lehuppanjak a mögött elhelyezett fotelembe.
- Hát már észre se veszel?
Rémülten pillantok fel az olvasmányomból. Majdnem a pálcám után nyúlok, de a helyszínt leszámítva olyan sokszor ért már efféle hatás – úgy értem, ezzel a hanggal -, hogy hamar stabilizálom a szívritmusomat.
Malfoy az asztal szegélyének dőlve áll, karjait a mellkasán összefonva. Ha nem lenne furcsa, azt mondanám, kissé kihívó szemekkel fürkészi az arcomat, majd a kezemben tartott lapokat, de hát ez még gondolatban is hatalmas baromságnak tűnik, így aztán gyorsan összekapom magam, és előállok valami elfogadható válasszal.
- Nem számítottam rád – vonom meg végül a vállaimat. Hát, ez azért elég távol áll az elfogadhatótól.
- Szóval meglepődtél!
- Öhm... igen.
- Csodálatos – jelenti ki elégedetten, miközben olyan öntelt vigyor terül el a képén, hogy majdnem elnevetem magam. – Feldobtam a napod.
- Azt nem mondtam, hogy pozitív meglepetés volt.
S lám, máris javulni kezd valamelyest a megszólalásaim értéke. Mi több, kezdek közeledni az elfogadhatóhoz. Íme, egy dolog, amiben Malfoy mindenképpen jó hatással van rám.
- Ugyan kérlek – legyint, ellökve magát az asztaltól. – Okoztam én valaha is csalódást? – vonja fel a szemöldökét, mire meglepett mosoly jelenik meg az arcomon.
- Ami azt illeti, igen – bólintok határozottan, bár jelen pillanatban képtelen lennék megemlíteni olyan esetet, amely az utóbbi hónapokban történt, és igazán rosszul sült el. Volt egyáltalán?
- Hm – mondja elgondolkodva, miután megáll előttem. Egészen közel. Na, jó, annyira nem, hogy az már említésre méltó legyen, de azért rám így is hatással van. Pláne most, hogy óvatos mosoly jelenik meg a szája sarkában, és azon nyomban eszembe jut az a bizonyos ötlet a valódi érzéseim felderítésére. Ki tudja, talán nem is rossz. – A múltból idézni nem ér – figyelmeztet, de aztán veszni hagyja a témát, és a kezeimben tartott lapokra pillant. – Na és, mi foglalt le ilyen hatásosan?
- Erről beszéltem a múltkor – mondom, és felé nyújtom a kezem, hogy végig pergessem szemei előtt a lapokat. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne nézzem a száját, és ne gondoljak folyton a kérdéses hely rejtélyes ízére. – Alaposan végignézem, hátha feltűnik valami, ami újabb ötletet adhat.
- Érdekes – húzza össze a szemeit.
- Minden benne van – bólintok lelkesen. – De komolyan! Minden! Az összes volt halálfalóról!
- Az összesről?
- Aha – paskolom meg a lapokat. – Szerintem hasznos lesz – jelentem ki, aztán, még mielőtt további optimista megjegyzésekkel gyarapíthatnám a mondandómat, Malfoy furcsa tekintettel mered a kezemre, és egy másodpercen belül a mappa után kap. Épphogy sikerül elrántanom az ujjai elől, és magamhoz ölelnem, mielőtt megkaparintaná. Meglepetten nézek fel rá, erősen szorongatva a karjaim és a mellkasom közé zárt papírokat. – Mit csinálsz?
- Meg akarom nézni! – feleli egyszerűen. Hogy őszinte legyek, nem túl meggyőző. – Hátha találok valamit.
- De hiszen épp azt ecseteltem az előbb, hogy mindent végigolvasok. Mégis hogy bukkanhatnál rá bármi gyanúsra egy pillantás után, amikor én már órák óta...
- Add ide! – mondja határozottan.
- Nem.
Kicsit hátrébb húzódok, mire ösztönösen előre lép, én pedig oldalra fordulok, hogy még csak véletlenül se vehesse el tőlem a szerzeményemet. Túlságosan elszánt volt a tekintete az előbb. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem ártatlan szándékok vezérlik.
- Úgyis el fogom venni tőled – mondja magabiztosan. Felnézek rá, szélesen elvigyorodok, és próbálom kitalálni, hogy jobbra vagy balra szökjek. – Ne is próbálkozz.
- Nem vagyok könnyen feladó típus – húzom fel az orrom. A falnak ütközöm, így hamarosan egészen biztosan ki kell térnem valamelyik irányba. De merre menjek? Ó! Na, most már említésre méltóan közel áll hozzám.
- Én pedig mindig megszerzem, amit akarok.
- Valóban?
- Igen – bólint komolyan, aztán hirtelen elvigyorodik, és lehajol, hogy igazán közelről a szemembe nézhessen. – Add ide.
- Mi lenne, ha diplomatikusak lennénk, és megegyeznénk? – vonom fel a szemöldököm, mert tudom, hogy semmi esélyem nincs nyertesen kikeveredni ebből a kis vitából, ha egyszerűen csak menekülőre fogom.
- Hm... most nincs kedvem egyezkedni – rázza meg a fejét. – Kérem.
- Miért olyan fontos ez? – kérdezem kíváncsian.
- Miért nem akarod ideadni?
- Őszintén? – vonom fel a szemöldököm. – Egy kicsit félek, hogy baja esik.
- Mi?
- Nem vagyok hülye – forgatom meg a szemeimet. – Elég sok olyan emberről írnak benne, akiket ismersz. Ne érts félre, bízom benned, de olyan érzésem van, hogy valami titkolsz előlem.
Még én magam sem értem pontosan, miről hadoválok, ami elég jó, mert ez biztosan összezavarja Malfoyt is. Összevont szemöldökkel mered rám, és kicsit össze is omlik a koncentrációja, ami akár még gyanakvásra is okot adhatna, ha nem kellene gyorsan döntenem a folytatásról. Mivel nincs több időm mérlegelni, most vagy soha alapon előretörök jobbra, és olyan gyorsan szedem a lábaimat, hogy majdnem orra bukok. Biztosan vonzó látványt nyújtanék a földön fetrengve.
Akármennyire is igyekszem, Malfoy rögtön kapcsol, én pedig képtelen vagyok elérni az asztalomhoz, mielőtt elkap. Ujjai szorosan a derekamba kapaszkodnak, miközben maga felé ránt, hogy ne mehessek messzebb. Érintése nyomán mintha forró lángcsóvák égetnék a bőröm, ujjai alatt kellemes bizsergést érzek, mely tovaterjed a gerincem felé, olyan szépségbe borítva az elmémet, hogy még az egyensúlyozásról is megfeledkezem egy pillanatra, és ezúttal a hirtelen rántás következtében tényleg elzúgok.
Sőt, ami azt illeti, magammal rántom Malfoyt is.

Egy egészen hosszú másodpercig mozdulatlanul, meglepetten fekszik félig rajtam, félig a bal karján, másik kezét még mindig az oldalamon tartva. Aztán hirtelen arrébb gurul, hogy a hátamra fordulhassak. Összehúzott szemekkel fürkészi az arcom.
- Megütötted magad?
Megrázom a fejem, és próbálom legyűrni a káoszt, melyet furcsán puha érintésének és előbbi szavainak kettőse keltett bennem. Mi ez? Ha ilyen erőteljesen próbálkozik, még a végén tényleg megfeledkezem a vitánkról. A fenébe is, hiszen pontosan ezt akartam! Félreértés ne essék, nincs különös kapcsolatom az irodám padlójával, de ha arról van szó, hogy én, a padló ÉS Malfoy, akkor felmerülnek bennem bizonyos kétségek a veszekedésünk gyökereit illetően.
- Oké vagyok.
Még egy ideig szótlanul néz, aztán tekintete a még mindig karjaim közt szorongatott papírokra siklik. Hatalmasat sóhajtok, pillantása ugyanis kétséget ébreszt bennem. Mi van, ha egészen véletlenül rátapintottam a lényegre az imént?
- Szóval tényleg olyasmit titkolsz, ami benne lehet ebben.
Malfoy beharapja az ajkait – merlinre, ez aztán igazán szexi mozdulat! -, a könyökére támaszkodik, és lassan bólint egyet, miközben lenéz rám.
Persze sosem rejtegette előlem, hogy nem mond el mindent. Már az aurorokkal kötött komprumisszuma is rejtélynek számít, az élete többi részébe pedig még csak bele se gondoljunk. Mellbe csap a felismerés – már megint -, mely szerint újra abba a hitbe ringattam magam, hogy megismertem ezt a szőke alakot, aki éppen mellettem fekszik a padlón. És valószínűleg tévedtem. Néhány tulajdonságát leszámítva, persze.
- Rendben – mosolyodok el végül halványan, erősen koncentrálva, hogy őszintének tűnjön a gesztus. Oldalra fordítom a fejem, hogy ránézhessek. – Gondolom, nincs köze az ügyünkhöz.
Mert hát biztosan nem hátráltatná a nyomozást, vagy ilyesmi.
- Nem, nincs. Közvetlenül legalábbis semmiképp.
- Rendben – sóhajtok megint. A plafon felé fordítom a fejem, és a magasba nézve lecsúsztatom karjaimat az oldalam mellé, szabadon hagyva az utat kezei számára. Azért annyira hülye én sem vagyok. Legalább egy kis bizsergést megérdemlek, ha már ilyen kedves vagyok, nem?
Malfoy minden bizonnyal elgondolkodik egy pillanatra, de aztán kinyújtja kezeit és elveszi az idő közben hasamra csúszott papírokat. Egy ideig mozdulatlan maradok. Hallom, ahogy lapozgat, majd pálcájával a mappára koppint, hogy gyorsabban megtalálja, amit keres. Még egy kis matatás, a papír halk sistergése ujjai alatt. Kínzó gondolat. Kissé irigylem a papírt.
Még hogy nem tudom, mit is érzek pontosan! Megrögzött hazudozó lettem.
- Oké, megvagyok – mondja, mire újra felé fordítom a fejem. Egyetlen papírt vett ki a kötegből, mely most összehajtva hever a combján. – Tessék – nyújtja felém a maradékot. Elveszem, és megint a mellkasomhoz szorítom, miközben felülök.
- Annyira örülnék, ha te is bíznál bennem.
Malfoy válaszadás helyett felpattan, még kisebbre hajtja a lapot, majd sötét nadrágja zsebébe gyűri, míg én felállok, és az asztalom felé lépek. Anélkül dobom a titkos fiókom mélyére az olvasmányomat, hogy belenéznék, aztán a fotelembe huppanok, és figyelem, ahogy Malfoy az asztal felé lépked. De nem a másik oldalára megy. Mellettem áll meg, megint a bútor szélének dőlve.
- Van egy elméletem – mondja, mire érdeklődve fordulok felé.
- Mesélj!
- Mi van, ha az a varázslat, amivel megpróbáltunk Clary nyomára bukkanni, túl erős ahhoz, hogy beleférjen a mágialimitembe?
Teljesen kiment a fejemből a sötét lötty nyújtotta lehetőség. Olyan jól elrejtettem a konyhaszekrényemben, hogy még én magam is megfeledkeztem róla.
- Hát persze! – kiáltok fel hirtelen. Felpattanok a székből, és fel-alá járkálva próbálom összerakni, hogy ez mit is jelent. – Azért nem fehéredett ki, mert gátolta a blokkolásod! – Megállok, és Malfoyra nézek, aki most bólogatva figyel. – De ha megcsináljuk még egyszer... Mármint csak én, akkor...
- Akkor működhet.
- És megtaláljuk Claryt – teszem hozzá, Malfoy pedig újra helyesel. Hirtelen elmosolyodok, és olyan boldogság önti el a testem, amit azon nyomban le kell vezetnem valahogy.
Harrynek nem kell aggódnia többé, Ginny pedig zökkenőmentesen problémázhat a babaszoba varázslatos színein. Mert ha megtaláljuk Claryt, megtaláljuk azokat is, akik elvitték, és csírájában elfojtjuk a növekvő bajt, még mielőtt túl nagy lehetne. Most úgy érzem, végre juthatunk valamire, bár egészen biztosan nem lesz egyszerű. Mégis, jobban állunk, mint eddig bármikor.
Ezért aztán teljesen váratlanul Malfoy karjaiba ugrok.

A nyakát átkarolva ölelem magamhoz, államat széles, biztos vállán pihentetve. Először tétovázik, minden bizonnyal nem számított az akciómra, de egy hosszú másodperc elteltével határozottan a derekamra csúsztatja a kezeit, majd szorosan körém fonja erős karjait, én pedig olyan szélesen mosolyodok el, hogy szinte már fáj az arcom.
- A múltkor megbámultál, most meg ez... Kezdesz gyanús lenni nekem, Granger – nevet fel halkan.
- Fogd már be – felelem vidáman, ügyelve, hogy meg ne mozduljak, ugyanis nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben. Az pedig külön öröm, hogy Malfoy sem húzódott még el. Hihetetlen. – Most éppen boldog vagyok.
- Áhá! Hát végül mégiscsak nekem lett igazam...
- Mi van?
- Hát feldobtam a napod – jegyzi meg olyan hangon, hogy abból tisztán ki lehet hallani az arcán elterülő pimasz vigyort. Biztosan tennem kéne valami csípős megjegyzést, de kár lenne elrontani a pillanatot. Még a végén el kéne távolodnom tőle, azt pedig nem igazán szeretném, szóval válaszul csak halkan felnevetek, és nagyon óvatosan megrázom a fejem.

Két hosszú perc is eltelik így, ami már több mint jónak számít, ám ekkor kis pukkanás hallatszik az ajtó felől.
- Malfoy úrfi! – szólítja meg a szőkét Bob rögtön. Hátrahúzódom, hogy gyorsan elléphessek tőle, mire Malfoy értetlen képpel mered rám. Egy percig úgy fest, visszaránt magához, de mielőtt megtehetné, a manó megszólal: – Baj van.
Erre aztán kíváncsian felé fordul, és türelmetlenül azt mondja:
- Hallgatlak.
- Olyan... - kezdi Bob kissé zavartan, mintha nem tudná, hogyan fejezze ki magát. – Nos, otthoni problémáról van szó – cincogja halkan. Egyértelmű, hogy miattam kertel. Malfoy szemei egy pillanat alatt elsötétülnek, arca aggodalmas kifejezést ölt, és minden csepp vidámság eltűnik vonásaiból. – Rosszabbodott a helyzet.
- A francba – sziszegi Malfoy, és idegesen kellőképpen kócos, szőke tincseibe túr. Összehúzott szemekkel figyelem, ahogy lázasan töpreng a folytatáson. – A fenébe! – teszi hozzá kicsit hangosabban.
- Szerintem haza kéne jönnie... - mondja halkan Bob.
Megijeszt, hogy milyen kétségbeesettnek tűnik, ezért aztán teszek egy próbát, és megkérdezem, mi történt, hátha megtudok valamit. Szeretnék segíteni, legyen szó bármiről.
- Indulnom kell – hadarja a szőke, és a manó felé fordul, de megragadom a karját.
- Segítenék!
- Nem tudsz – rázza meg a fejét.
- Hogyan lehetsz biztos benne, ha még csak el sem mondod, mi folyik itt?
Malfoy arcáról minden érzelem eltűnik, amikor megfordul, ezért aztán újra meg kell szólalnom:
- Bízz már bennem... Kérlek!
Sóhajt egyet, kirángatja nadrágja zsebéből a jól összehajtogatott papírt, és felém nyújtja. Összehúzott szemöldökkel figyelem a mozdulatot, ő pedig azt mondja:
- Úgy tűnik, mégis ma tudod meg, mi történt anyámmal.

- Micsoda? – kérdezem értetlenül.
Teszek néhány lépést hátra, hogy leüljek, mielőtt széthajtogatom az ujjaim közt szorongatott lapot.
- Anyám beteg – böki ki Malfoy, épp abban a pillanatban, amikor megpillantom Narcissa Malfoy nevét. Miközben olvasok, a szőke beszélni kezd.
- Valaki megtámadta őt. Pontosabban megátkozta, méghozzá úgy, hogy ennyi idő alatt sem gyógyult meg. Majd' egy éve történt, és elég sokáig kutattam a gyógymód után – vonja meg a vállait. – Végül egyezséget kötöttem az aurorokkal, hogy ha segítek nekik néhány bennfentes információ kiderítésében, meggyógyítják az édesanyámat.
Elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Egy pillanatig meg sem tudok szólalni, csak némán ülök, kezeimet a papírral együtt az ölembe ejtve. Hát megtudtam, mi vitte Malfoyt erre a furcsa kompromisszumra.
- De romlott az állapota – folytatja gondterhelten. – Nem hinném, hogy sokáig húzza.
Az asztalomra szegezem a tekintetem, és felidézem a Harryvel folytatott beszélgetésemet. Még csak véletlenül se engedem meg magamnak, hogy elkalandozzanak a gondolataim, vagy esetleg jelentkezzenek rajtam a pánik leghalványabb jelei. Ki kell találnom valamit. Muszáj.
- Harry azt mondta, a Minisztériumban van, amit ígértek neked!
Malfoy értetlenül fordul felém.
- Mi?
- Nem mondta el nekem, hogy mit kapsz a segítségért cserébe, de azt elárulta, hogy itt van. Itt! – pattanok fel a fotelből.
- Az lehet. De nem kapom meg, amíg nincs vége ennek a cirkusznak. Annyira azért nem bíznak bennem. Hiszen én mégiscsak Malfoy vagyok, vagy mi – rázza meg a fejét.
- Ők nem – vonom meg a vállaimat. – De én igen – mondom határozottan, aztán sóhajtok egyet, és a szemeimet forgatva még azt is hozzáteszem, hogy: - És mostanában kifejezetten sokszor jártam tilosban. Már legalábbis az utóbbi időhöz képest.
Malfoy hitetlenkedve nevet fel, én pedig rávigyorgok, és elindulok az ajtó felé.
- Tegyünk egy próbát. Ismerek valakit, aki segíthet – szólok hátra a vállam fölött, aztán anélkül lépek ki az irodából, hogy megvárnám a választ.

Gyorsan és türelmetlenül lépkedek Mrs. Browns irodája felé. Nem ismerek mást, akiben megbízhatnék és még a segítségemre is lehetne most, ami eléggé aggasztó, ha figyelembe vesszük, milyen sok ember dolgozik ezen a helyen. Kopogok néhányat, aztán belépek a helyiségbe. Valószínűleg illett volna kivárnom az engedélyt, ugyanis nem csak Mrs. Browns van az irodában, hanem egy férfi és egy nő is, akik az asztal ajtó felőli oldalán elhelyezett székekben ülnek.
- Á, Granger kisasszony! – néz hátra a nő. Azonnal felismerem: ő volt ott az irodámban, amikor valaki becsempészett hozzám néhány üvegcsét a bizonyítékraktárból.
- Elnézést a zavarásért, én nem tudtam, hogy...
- Kerüljön csak beljebb!
Hát jó. Először is összeszedem magam. Aztán határozottan teszek néhány lépést, behúzom magam után az ajtót, és az asztalt körülülőkre pillantok.
- Képzelje csak, eltűnt valami igazán fontos dolog ebből a szobából – mutat a helyiség túloldalán nyíló ajtó felé.
- Ez igazán sajnálatos – húzom el a számat.
- Ahogy mondja – bólint a nő. Jesszusom, kiráz a hideg a vigyorától! – Épp azt próbáltuk kideríteni, hogy Mrs. Browns észlelt-e valami gyanúsat mostanság.
- És jutottak valamire?
A nő felnevet, és a férfi felé fordul, majd újra rám néz.
- Nem.
Hátrasimítja vállig érő, sötét haját a füle mögé, aztán felsóhajt.
- Talán maga segíthet. Hátha ezúttal többre jutunk, mint a múltkor.
- Ne beszéljen butaságokat, Melissa – szól közbe Mrs. Browns. – Granger kisasszony és én rendszeresen elszürcsölgetünk egy délutáni teát, miközben kibeszéljük a piszkos kis titkaimat újdonsült szeretőmről.
- Igazán?
- Nos, még a magamfajta vén banyáknak is jól jön a társaság néhanapján. Ez a hölgy pedig jó hallgatóságnak bizonyul – mosolyodik el a boszorka.
- Bájos – mosolyodik el a nő, vagyis Melissa. Nem túl kedves. Sőt. Kifejezetten utálatosan ejti ki ezt a szót. Hát, én sem dobok hátast a gyönyörtől, ha meglátom, az egyszer biztos.
- Ami pedig a dobozt illeti, akkora ez a raktár, hogy bárhol lehet. Gondoskodok róla, hogy előkerüljön, amilyen hamar csak lehet.

- Gondolom, elég pofátlannak tűnnék, ha most szívességet kérnék. Megint – mondom halkan, amikor végre kettesben maradunk. Mrs. Browns felnevet, az asztalára könyököl, és azt feleli:
- Szeretem a telhetetlen, bátor kis fruskákat. Hallgatom.
Elmosolyodok, és az asztal szélét piszkálva kezdek beszélni.
- Tegyük fel, hogy van valaki, aki egy elég furcsa betegségben szenved, ami talán még halálos is – magyarázom. Nem túl egyszerű, mivel én magam sem tudok túl sokat Mrs. Malfoy állapotáról, de azért próbálok a lehető legpontosabb lenni. – Erre a bajra a Minisztériumban találhatok gyógyírt. Hol keressem?
Mrs. Browns összehúzott szemekkel gondolkodik el.
- Gyógyszer a Minisztériumban? – mondja végül. – Hát, ilyenről még soha nem hallottam. Már ha leszámítjuk a felülvizsgált szereket, de azokat is csak azelőtt tartják itt, hogy a Szent Mungóba szállítanák. Egyébként... Nem, fogalmam sincs.
- Jaj, ne – nyögöm, és leülök az egyik székre.
- Miféle betegség ez? Hiszen maga egész jó a bájitalkészítésben! Miért nem főz valami hatásos kis löttyöt?
- Ez nem olyan – rázom meg a fejem. – Igazából nem tudok túl sokat... csak annyit, hogy komoly dologról van szó.
- Igazán sajnálom – mosolyodik el szomorkásan Mrs. Browns. – Segítenék, ha tudnék, de ötletem sincs, hol tárolhatnak efféle ellenszereket. Nem lehet, hogy becsapták magát?
- Azt nem hiszem – rázom meg a fejem rögtön. Kizárt dolog, az aurorok nem hazudhattak Malfoynak. Harrynek meg pláne nem. Ugye?

A lelkesedésemnek nyoma sincs, miközben az irodám felé sétálok. Körülbelül negyedóra telt el azóta, hogy kiléptem az ajtaján, magam mögött hagyva a reménykedő Malfoyt. És most üres kézzel térek vissza.
- Hermione! – kiált fel Sarah, amikor elhaladok a recepció előtt. Épp most jött ki az ajtón, és elég vidámnak tűnik, ami jó jel. Megtorpanok, köszönök neki, aztán kíváncsian meredek rá. – Igent mondtam – mosolyodik el rögtön, aztán megölel. – Nagyon kíváncsi vagyok! – hadarja lelkesen. Nagyon szeretnék jó barátnőhöz méltó módon viselkedni, és figyelmesen hallgatni, de a gondolataim egyre csak Malfoy felé kalandoznak. Mi lesz, ha most értelmét veszti minden? Mi lesz, ha elmegy, ha megtudja, hogy nem tudok segíteni? Mi lesz, ha fölöslegesen bízott meg bennem? -... és rögtön tudta, mit csináljunk! Biztos vagyok benne, hogy előre gondolkodott rajta. Igazán érdekesnek tűnik, valami rejtélyes éjszakai kiállítás legendás lényekről.
- Biztosan klassz lesz – kapom fel a fejem. A francba. Nagyon-nagyon rossz lenne, ha most eltűnne Malfoy. Ki. Kell. Találom. Valamit.
- Ühüm – bólint Sarah. – De félek, hogy bűntudatom lesz, amiért szórakozok, amíg a húgom ki tudja, hol van éppen.
- Ne aggódj! – mosolygok rá bíztatón. Fogalmam sincs, hogy sikerül kicsikarnom magamból az érzést, de valahogy összekaparom a maradék kis lelkesedésemet, és óvatosan megsimítom Sarah karját. – Szerintem jót fog tenni.
- Akkor talán tényleg nincs okom kételkedni - állapítja meg. – Hiszen te Hermione vagy.
- Ezt hogy érted?
- Hát, általában tudod, mit kell tenni. Miért lenne ez kivétel? – mosolyodik el. – De megyek is. Sietnem kell öltözni, meg minden. Alice két pár cipőt is szerzett nekem valami leárazáson, és azt mondja, hihetetlenül jó lábaim lennének bennük.
Halkan felnevetek, amikor ellép mellettem.
Még hogy én mindig tudom, mit kell tenni? Már mióta toporgunk egy helyben! Bár erről Sarah nem tudhat, de én igen. Szóval azért elég nagy túlzás a gondolat.
Mindenesetre abban a percben megcsap az isteni szikra, és még mindig a folyosó közepén állva hirtelen elmosolyodok. Oké, azt hiszem, ezúttal bejött a dolog, mert most tényleg kitaláltam valamit, ami segíthet.

Amikor benyitok az irodámba, Malfoy rögtön felém fordul. A helyemen ül, és kíváncsi pillantással mér végig. Aztán észreveszi, hogy nincs nálam semmi, és kicsit mintha visszaesne az érdeklődése.
- Hát, gondolom, ez nem jött össze – pattan fel a fotelből.
- Ez nem – vonom meg a vállam. – Bob merre van?
- Hazament.
- Gondolod, hogy kibírja még egy-két napig édesanyád?
- Minden bizonnyal... de miért? – vonja fel a szemöldökét.
- Van egy ötletem, és ahhoz szükségünk van néhány dologra, amit itt nem szerezhetünk meg.
- Fogalmazhatnál kicsit világosabban – dönti oldalra a fejét.
- Oké – mosolyodok el. Páratlanul szürke szemeibe fúrom a tekintetem, és egy pillanatra elgondolkodom, hogy ilyen körülmények között mégis hogyan szólalhatnék meg. De aztán megemberelem magam, és azt mondom: - Ideje lenne tenni egy röpke látogatást a Roxfortba.