virágok a tüdőmben [bts/knj]

hetedik virágszirom

           

HETEDIK NOVELLA: melyben shin hana a fogadott bátyjávalbeszélget.

Még egyetlenegy utolsó csókra magamhoz szorítom, mert nem bírok betelni a szájával. Ha önző lennék, azt mondanám neki, hogy ne az én számon legyen, hanem lejjebb, a mellemen, vagy a lábaim között érezzem a lihegését. De tudom, tisztában vagyok vele, hogy mennie kell haza – és ettől a szótól, akarva-akaratlanul is megremegek, a gyomrom és a szívem és az agyam is egyaránt belesajdul, hogy ott lehet mellette egy filigrán hölgy, meg a fia. Én akartam lenni a felesége. Ezért sem akarom, egyszerűen nincs idegzetem őt elengedni. Főleg a mai után. Ha ilyen érzés mást boldoggá tenni, akkor mindig ezt akarom csinálni. Őt boldoggá tenni a legjobb dolog.

–Szerintem tényleg itt lenne az ideje a búcsúzásnak, édes kicsi Sarangom – mondja ezt a sokadik utolsó csókom előtt, de én nem bírom befejezni. Soha nem akartam még senkit se ennyire érezni.

Persze nem tol el magától, az lehet, hogy nem lenne most szerinte se helyénvaló. A keze a csípőmön, a derekamon, úgy mozog rajtam, mint egy kiismert terepen. Szorosan magamhoz ölelem, mintha szét akarnám roppantani a csontjait. Csak remélni tudom, hogy nem most kezd el a maga módján analizálni, hogy mit miért teszek.

–Tényleg muszáj elmenned? Nem lehetne az, hogy ma kivételesen, csak itt alszol egy kicsikét? Egy igen aprót? – A kezei közé veszi az arcom, és úgy érzem, hogy most vesz le rólam minden kételyt.

–Ivy – hangosan sóhajt, nem is az, hogy unottan, inkább féltve. – Szeretlek – súgja a számba. – És alig várom, hogy találkozzunk. Mellesleg úgy érzem, hogy amit ma műveltél velem, nem fogom tudni visszaadni.

Olyan imádnivalón, olyan Kim Namjoonosan felvihog, úgy, hogy sokadjára is beleszeretek. Megcsókolja az arcom mindkét felét, haloványan mosolyog, ezzel próbál biztatni és ígérni, hogy máskor is eljön.

–Mennem kell, apróság, ne haragudj.

Szomorúan sandít rám, egy utolsó csókot nyom a számra. Miután integetve hátrébb lép, átkarolom magam, és egészen addig nézem a messzibe távolodó, sötét alakját, ameddig már nem látom. Nehezen tudok ellenállni annak, hogy ne fussak utána, de mindenesetre igyekszem uralkodni magamon. Hiszen ezt kell, muszáj tennem.

Zajt hallok a konyhából, üvegpoharak összecsapódását. Összerezzenve fordulok hátra, majd a helyiségbe sietve – ahonnan majdnem tökéletes rálátás van a bejáratra – Hasoot vélem felfedezni, aki elővesz apa kedvenc pezsgői közül egyet, meg két poharat.

–Te normális vagy?! Apa azt mondta nem lehet abból inni, az a kedvence! – rivallok rá dühösen, összeszűkült szemekkel.

–Azt elfelejtetted hugica, hogy már nagykorú egyetemista vagyok – húzza fel bohém-báty módjára a szemöldökét, hogy megjelenjenek a szemöldökének cinkos homlokráncai.

Aztán hirtelen leesik: hogy most furcsamód józan, pedig, amikor együtt voltunk bent a szobába Namjoonnal, akkor épphogy nem tűnt annak.

–M-mit ünneplünk? – emlékezek vissza szinte rögtön a pezsgős poharakra, amikbe most pezsgőt tölt. – Már amúgy is ittál, nem?

–Elfelejtetted, hogy remek színjátszós voltam.

Ez igaz volt. Alsó és felső gimnáziumban is szinte kitűnő volt a színjátszó szakkörben. Gyakran játszott főszerepeket, például ő volt Rómeó a Shakespeare-ben, vagy elég jó mellékszerepeket kapott. Volt hozzá tehetsége, de inkább az orvosit választotta, mint mást.

A szívem a torkomban dobog a rettenthetetlen izgalomtól, nem bírom magam túltenni a fejemben zakatoló „mi van, ha...?" kérdéseken. A két pezsgős pohárral egyetemben, amibe pezsgő van töltve, elindul a nagy ebédlőasztalunk felé.