Never Back (Vkook BTS ff.) [BEFEJEZETT]

Chapter 9. ~

Visszaérve igencsak rám tör a "meghalt az apám" érzés, s bármennyire is küzdök ellene, nem akar lenyugodni. Régen gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért nem pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért nem vigyázott rám oly féltő gonddal, miért nem volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne. Mert nem volt rám kíváncsi. Kereshettem őt, de a húzom születése után minden megváltozott, és nem a jó értelemben. Anya is rosszul lett, a húgom lázad, én pedig hazudok. Néha elgondolkozom azon, hogy megölöm magam, de ez kivételes helyzetekben fordul elő. Amióta "egyetemre" járok, más szemmel látok mindent, mintha az agyamat kicserélték volna. Például most. Apa már nincs köztünk, nem törődött velem, de mégiscsak az apám volt. Belőle származom...

Hatalmas sóhaj kíséretében esek be a főhadiszállásra körülbelül hajnali három és négy között. Fáradt vagyok, kicsit borondós, de cserébe holnap mehetek haza. Ez volt a cél, nem? Ezért kellett idejönnöm. Mehetek haza, hogy átvegyem apa helyét. Amúgy sem tudnék ezzel a "harcos" diplomával mit kezdeni. Jó buli volt, ugyanakkor a jövőre nézve semmi haszna. Most tényleg... bemegyek egy boltba, és mondom a néninek, hogy "Csókolom, nem értek semmihez, csak a zárfeltöréshez és ahhoz, hogy miként kell megverni az embereket". Szuper, ugye?

- Min filózol az út közepén? - böki meg a homlokomat Jackson, ki az előbb még sehol nem volt, most meg csak ő van itt.

- Hogy mikor utazzak haza holnap - mondom ki az őszintét, de csak egy grimaszt kapok válaszul.

- Tae, még van két hét, aztán mi leléphetünk. Nekünk minden előbb van, csak azért, mert mi vagyunk a diri szeme fényei.

- Nem izgat. Haza akarok menni - makacskodom tovább, hátha enged, ám megrázza a fejét és ott hagy egy "Csinálj, amit akarsz"-szal. Lehet tényleg igaza van? Nem kellene elmennem? Ugyan mi okom lenne a maradásra? Semmi. Jungkook. Tényleg semmi. Ez csak egy pici kiruccanás volt számomra, semmi több. Magadnak is hazudsz. Anyának is hiányzom. Jungkooknak is fogsz.

Nem. hiszem. El. A gondolataim szörnyűek. Nem hagynak nyugodni. El fogok menni. Kész. Eldöntöttem, és ebben nem akadályoz meg senki. Még Ő sem. Úgy sem lehetett volna köztünk semmi. Túl különbözőek vagyunk. Jungkook jobbat érdemel. Nem rám van szüksége. Ugyanakkor mi van, ha de?

- Ó, kussolj! - csapok a halántékomra idegesen, mi miatt kapok pár fura pillantást a srácoktól, azonban semmi különb. Az emeletre csoszogok, amíg lent a sikeres küldetést ünneplik, vagy legalábbis valami hasonlót csinálnak sok üveg alkohollal. Az alvós gönceimmel a fürdőbe zárkózom, ahol egy forró zuhany után az arcom és a fogaim tisztításába kezdek.

Már a számat öblítem, mikor kopogást hallok az ajtó felől, majd az illető be is nyitna, ha nem lenne zárva.

- Nyisd ki Tae, Jungkook vagyok - kopogtat tovább, én a szájvizem öblögetése közben kitárom az ajtót, de fordulok is el, amikor egy meztelen felsőtestbe ütközöm.

- Öltözz már fel! - szólok neki, miután kiköptem a mentolos löttyöt.

- Nem ezt szokás mondani küldetések után - dőlt neki az ajtófélfának, amíg én az arckrémemet mostam le.

- Hanem? - kérdezek rá naivan, de mikor tudatosul bennem, hogy Kook perverz énjével van dolgom, visszakozok. - Tudod mit? Nem is érdekel! - törlöm meg a rákvörös arcomat a törülközőmmel, s Jungkookot kikerülve indulok vissza a hálóba. Úgy tudtam, hogy nem lesz egyszerű levakarni magamról. - Miért jössz?