Jaebum:
Kómásan ébredtem fel. A fejem sajgott, ki volt cserepesedve a szám, és gyöngének éreztem a testemet. Kellett egy kis időt mire teljesen magamhoz tértem, és tisztázódtak bennem a dolgok. Riadtan nyúltam a telefonomért, és pánikolva hívtam föl legjobb barátomat.
- Mondjad!- vette fel egyből a lényegre térve.
- Jinyoung, baj van! Hülyeséget csináltam!
- Mi történt? Hol vagy? Ugye nincs nagyobb baj? Megijesztesz.- Vált hangja aggódóvá.
- Otthon vagyok.- Ez volt minden, ami kijött a számon.
- Várj, átmegyek!- monda, majd megszakította a hívást.
Még fogalmam nincs, hogy tálalom majd neki a dolgokat. De tíz percre lakik tőlem, úgyhogy nem igazán hagy sok időt a gondolkodásra.
És már nyílt is az ajtó. Barátom lépteit hallottam közeledni, de amint meglátott megtorpant. Elég fájdalmas arcot vágott, mikor végig mért engem.
- Ennyire rosszul néznék ki?- tettem el fájdalmas, kissé lemondó hangon a kérdést.
Nem válaszolt, csak bólintott, és leült mellém a szőnyegre.
- Mesélj!- hangja aggódó volt, de közben eléggé türelmetlen.
- Végleg összevesztünk Youngjaevel.- ezt kimondva nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Az a fiú jelentett nekem eddig mindent. Gyűlöltem magam emiatt, de én őt szerettem. Jobban, mint bárki mást.
- És...?- nézett rám a folytatás várva.
Lehunytam a szemem, és kissé tartva reakciójától mutattam fel neki alkaromat.
Nem szólt semmit, úgyhogy félve kinyitottam szemeimet. Talán nem kellett volna. Még sosem láttam olyan csalódottnak. Vártam, hogy mondjon valamit, de hiába. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de mielőtt végig gördülhettek volna az arcán hátat fordított nekem, és otthagyott magamra.
Utána kiáltottam volna de nem jött ki hang a torkomon.
Még hallottam, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.
Hirtelen üresség tört rám. Mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Minden, amit eddig a magaménak hittem egy pillanat alatt csúszott ki a kezemből.
Két hét telt el azóta, hogy Jinyoung magamra hagyott.
Ezalatt az idő alatt szinte mindent megtettem annak érdekében, hogy véget vethessek az életemnek, de sajnálatos módon semmi nem bizonyult elégnek hozzá. Úgy látszik én még erre sem vagyok képes.
Bár...két dolgot nem próbáltam még. Felakasztani magam, és kilépni egy vonat elé. De ennek oka van, képtelen vagyok emberek közé menni. Még a kapcsolt sem tartom senkivel. Jobb a magány. Semmi szükségem arra, hogy még több embernek csalódást okozzak. Ahogy gondolkodom észre sem veszem, hogy könnyeim ismét áztatni kezdik az arcomat, csak akkor, amikor hirtelen megszólal a csengő.
Összerezzenek. A hang a sok napos beállt csend után fülsüketítőnek hat.
Gyorsan letörlöm az arcom, és a tükörre pillanatok, hogy esetlegesen rendbe szedjem magam, mielőtt ajtót nyitott. Ez hiba volt. Egy....nem is tudom micsoda nézett rám vissza. Olyan volt, mint egy másfél hetes hulla, ami már belülről majdhogynem teljesen megrohadt. Elkapom a tekintetem a látványról, és inkább az ajtóhoz sietek.
Bizonytalanul fordítom el a kulcsot a zárban, kicsit tartva attól, mi vár rám az ajtó túloldalán. De nincs sok időm gondozni, mert amint kattan a zár, már csapódik is ki az ajtó, én pedig meglepettségemben hirtelen nem is tudom, hogy mint csináljak, de mint láttam, ez legjobb barátommal sem volt másképp. Ugyanis egy Jinyoung ált velem szemben.
- Úr isten, hogy nézel ki...- préseli ki végül magából a szavakat.
- Kösz.... Valami hasonlóan is éreztem magam.- motyogom szemlesütve.
Nem is fogom fel, hogy közben mi történik körülöttem, csak akkor, amikor már két erőskarja körbe fogja csípőmet, és arcomat mellkasába fúrva szívom be megnyugtató illatát.
Ahogy így állunk hirtelen fejbever a felismerés, mit is tettem vele valójában. Itt hagytam volna. Simán a hátam mögött hagytam volna, csak azért, mert én egy bizonyos valakiben csalódtam. Ennél önzőbb dolgot talán ember nem tud elkövetni.
- Dongsaeng!- nézek fel rá- Én tudom, hogy önző voltam, és tud, hogy fájdalmat okoztam neked. Csak azt nem tudom, hogy miért vagy még mindig itt mellettem. Nem érdemlem meg.
- De, meg érdemled, sőt. Hisz én a legnagyobb szarban hagytalak magadra, és nem húztalak ki, pedig szükséged lett volna rá.
- Nem hibáztatlak érte, megérdemeltem. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.
- Ne beszélj így magadról kérlek! Értékes vagy, és megérdemelsz egy normális életet, olyan berek között, akik szeretnek, és melletted vannak, ha baj van. Én erre képtelen voltam...
- Hiszen még most is itt vagy, pedig nem érdemelném meg. Soha nem lehetek neked elég hálás.
- Ugyan már...
- Tudod, néha nem értelek.
- Hát...unalmas is lenne a világ, a mindent értenénk.
-Ahha...- keresem benne a logikát, de aztán rájövök felesleges.- És most?- zárom szét a karjaimat tanácstalanul.
- Most mennem kell- mondja tárgyilagos hangon.
Megijeszt a hirtelen hangulatváltása, de nem hagy nekem időt rá reagálni. Hátat fordít, és elmegy. Magamra hagy, mint ahogy legutóbb is tette.
Nem is tudom mire számítottam. Azt hittem, akkor mostantól minden a régi? Hogy lehetek még most is ilyen naiv?
Bár...ez most azt jelenti megbocsátott. Legalábbis azt hiszem. Vagyis szeretném úgy hinni. Úgy hinni, hogy már nincs semmi baj, csak idő kell neki, és visszakapom majd azt a fiút, akit én a legjobb barátomnak neveztem.
Tudom, mind csak ostoba reménykedésnek tűnik, nem tehetek róla.
Ez van, ha kötődsz valakihez. Az ad neked egy reményt, és ez az, amitől képes vagy szárnyalni, és elhinni, hogy te vagy a világ legboldogabb embere, de amilyen áldás pont ugyan olyan átok is tud lenni.
Viszont valamit kezdenem kell magammal. Nem maradhat mindig minden így.
Mondjuk, ha elmegyek a közeli könyvtárba, ahol eddig is szívesen töltöttem a szabad perceimet abból nem lehet baj.
A fürdőbe sietek, és az összes smikcuccommal együtt előveszem az összes sminktudásomat is, mert mint már a tükörben láttam elég nagy szükségem van most rá.
Másfél órát eltöltött a mosdóban, mire úgy vélem, hogy a külsőm újra valami emberszerű alakot öltött.
Magamra kapok egy szűk fekete farmert, és egy sima v nyakú fehér pólót.
Visszanézek a tükörre, és egészen elégedett vagyok a végeredménnyel. A helyzethez képest nem is rossz.
Elindulok, és nem sok idő telik bele, már ott is vagyok a könyvtárnál, ahol nem várt látvány fogad. Az üvegajtó keresztüllátom legjobb barátomat pillantom meg, amint beszélget Yugyeommal. A srácról annyit érdemes tudni, hogy elég jóban vannak Youngjaevel.
Össze kell szednem az összes maradék erőm, mielőtt benyitok.
Próbálok észrevétlenül elmenni mellettük, de mint már megszoktam, nekem még az sem jön össze.
- Beszélhetnénk?- érzek meg egy kart a vállalom, és a következő pillanatban szembe találom magam Yugyeommal.
- Mond, de kérlek fogd rövidre, mert hidd el jobb dolgom is van a veled való bájcsevegésnél.
-Tudod, már elég régóta figyellek, és szerintem elég sok mindenben hasonlítunk...- kezd bele, de megszakítom.
- Evvel mégis hova akarsz kilyukadni?- kérdezem ingerülten.
- Csak... Szerettem volna, ha tudod, hogy érzek. Eddig nem mertem elmondani, mert igen csak egyeznek az érzéseink egyik legjobb barátommal.
- Kiről beszélsz?!-mikor ezt kimondom már nem nézek a szemébe. Félek a választól, de egyben reménykedem is.
- Youngjae.- ejti ki halkan a nevet.
Nem tudom hirtelen mit reagáljak. Sós cseppek kezdik végig szántani az arcomat, miközben bennem érzelmek milliója kavarognak.
A menekülés tűnik a legkönnyebb megoldásnak, úgyhogy sarkon fordulok, és a mosdó felé veszem az irányt.
Becsapom magam mögött az ajtót, és a falnak támasztott háttal csúszik a földre. Éppen szabad utat engednék visszatartott könnyeimnek, amikor észreveszem nem kívánt társaságomat.
Youngjae a szemben lévő falnak támaszkodva figyelt engem.
Mikor a tekintetünk találkozott, elindult fel, és mellém érve leguggolt hozzám a földre.
- Baj van? Még sosem láttalak ilyennek.- fordította fejem maga felé, miközben nekem idézte mondandóját.
- Nocsak, az én állapotom mióta érdekel téged?- kelek ki magamból kissé hisztérikusan.
- Érdekel, mert szeretlek, és szeretnék neked segíteni.
- Perpillanat csak rontassz a helyzeten.
Hál istennek az ajtó nyitódása megszakítja a beszélgetésünket, de a megkönnyebbülésem egy pillanat alatt elmúlik, amint meglátom az érkezőket. Menekülnék, de a három fiú közrefog. Jinyoungon megakad a pillantásom.
- Te is?- hiába próbálom takarni, csalódottság tükröződik a hangomban.
Mielőtt újra sírni kezdenék átvágok köztük, és kirohanok az utcára. Nem tudom merre megyek, csak minél messzebb. A látásomár homályos a könnyeimtől, amikor hallom hogy valaki a hátam mögül kiáltja a nevemet kiáltja, majd autódudálás, és sötétté válik minden.
Egy fehér helységben ébredtem. Idő kellett, még felfogtam hol vagyok, és, hogy valószínűleg mi is történt velem.
Körülnéztem a csöpp szobában. Rajtam kívül csak egy valaki volt még bent. Az ablak előtt ált, nekem háttal, mégis felismertem ismerős alakját.
- Jinyoung.- nyöszörögtem, és én is meglepődtem gyönge hangomon.
Azonnal megfordult, és odafutott hozzám. Szívfacsaró látvány volt látnom könny áztatta arcát.
- Kérlek ne hagy jel. Kérlek soha többé ne hagy el. Én nagyon szeretlek. Fontos vagy nekem. Képtelen volnálak elveszíteni téged.
Összeszorult a torkom, ahogy meghallottam sírástól rekedt hangját.
- Ígér, soha többé nem teszek ilyet. Sajnálom.
Nem szólt semmit, csak arca lassan közeledett felém, majd bezárta a köztünk lévő távolságot. Gyengéden csókolt, mégis benne volt ebben a csókban minden. Az évek alatt eltitkolt érzelmek, félelem, megkönnyebbülés, mérhetetlen törődés és szeretet. Olyan volt, mintha az élete múlt volna rajta. Viszonoztam. Miután elváltunk tekintetem olyan mélyen fúrtam íriszeibe, mint még soha.
- Köszönöm. Köszönök mindent.- csak ennyit tudtam mondani.
