Hidzsáz hegyvidékes táján, az Arab-félsziget nyugati oldalán veszi kezdetét zsidók és muszlimok közös története. Itt található Mekka is. A Kába szentély köré épült város a VII. század elején, az iszlám előtt is szent hely volt. Az arabok többsége ekkor még többistenhívő, istenségeinek áldozati ajándékokkal hódol. De vannak zsidók és keresztények is. Mekkától 400 kilométerre északra, Medinában él a hidzsázi zsidóság nagy része. Közülük van, aki a szentély lerombolása után Palesztinából elmenekülő zsidók leszármazottja, mások a zsidó vallásra áttérő arabok. Ez gyakori jelenség akkoriban. A VII. század elején tehát a medinai zsidóság az arab társadalom szerves része.
Tudjuk, hogy jól szervezett zsidó közösségek éltek Hidzsázban, azt is tudjuk, hogy az arabokéhoz hasonló életformát követtek. Hasonlított filozófiájuk, költészetük, ugyanazokat az erényeket eszményítették. Példának okáért magasztalták a hadviselés férfias virtusát, a jó lovas erényét. Mindkét közösség foglalkozott az oázisok megművelésével, illetve részt vett az oázisok közötti kereskedelemben is. Mindent összevetve a zsidó törzsek pontosan olyanok voltak, mint bármelyik arab törzs, csak a vallásuk különbözött. Az iszlám előtti időkben a zsidó és nem zsidó törzsek ugyanis mind arabok voltak, ezért helytelen lenne a zsidó arab megkülönböztetés. Tehát a zsidó és nem zsidó törzsek között a legkülönbözőbb szövetségek és megállapodások álltak fenn.
Tudjuk, hogy ezen törzsek zsidó mivolta szinte lényegtelen volt az arabok között. Az iszlám előtti arab társadalom törzsi társadalom volt, vagyis egyik törzs állt szemben a másikkal, és nem annak zsidósága miatt, hanem azért, mert az egy másik törzs volt. Az iszlám előtti konfliktusok gyökere tehát nem vallási, hanem törzsi.
Ebben a társadalomban, amelyben a vallási hovatartozás nem sokat számít, a zsidók ugyanolyan arabok, mint a többiek. Előszeretettel szavalnak, lovagolnak és háborúznak. Arábia e kietlen vidékén a ritka erőforrások miatt a hadakozás szinte szükségszerű. Meg kell küzdeni a kutakért, mi több, ínség idején még az élelemért is. Központosított hatalom hiányában az egyén életben maradása csakis a törzstől függ. Ha a törzs erős, tagja életben marad, ha nem, mintha nem is volna. A szövetségek folytán könnyen előfordulhatott, hogy két zsidó törzs harcolt egymás ellen.
Éppúgy, ahogy a politeista törzsek ragaszkodnak nagy őseik tiszteletéhez, a zsidó törzseknek is, például Medina zsidóságának is, amelynek fontos kapcsolata volt a prófétával, megvannak a maga ősei és hősei, a maguk panteonja. Ugyanakkor összekapcsolja őket a Tórához való kötődésük. Na persze, hogy ott és akkor, mit és hogyan értettek a Tórából, erről keveset tudunk.
A Tóra, ahogy az evangélium, olyan becses érték volt, amely a Bizáncból, Perzsiából, vagy éppen Indiából érkező kelmékkel és fűszerekkel együtt vándorolt a sivatagon át a karavánokkal. Ezeket a szent könyveket, amelyek egyetlen, mindenható Istenről beszélnek, a zsidó és keresztény szent szövegeket különleges tisztelet övezi, már-már mágikus hatalommal ruházzák fel a többistenhívő arabok, akiknek többsége se írni, se olvasni nem tud.
A zsidók és a keresztények jelen vannak Arábián kívül éppúgy, mint azon belül. Jelen vannak a gondolataik, a véleményük. Az arabokat mindez már csak azért is aggaszthatja, mert a zsidókkal és keresztényekkel szemben nekik ekkor még nincs szent szövegük.
A Bizánci Császárságban és Etiópiában a kereszténység az államvallás. Perzsiában a zoroastriamizmus az uralkodó vallás, de a judaizmus is fontos szerepet tölt be. Hidzsáz arab törzseinek világát lassanként meghódítja az egyetlen, mindenható és mindentudó isten eszméje.
Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek egy új vallást kerestek, de nem akartak azonosulni sem a kereszténységgel, sem a judaizmussal. Miért nem? Mert ezek büszke törzsek voltak, és tudták, hogy Bizánc a kereszténységgel a befolyását akarja kiterjeszteni rájuk. A másik oldalról pedig Perzsia a judaizmust használta volna fel az arabok leigázására. Innen a két vallás elutasítás.
