The Island /Jurassic Park ff./

Egymásra találva

Drake Fletchernek egyáltalán nem tetszett a terv.

Habár a fiú nagyon ritkán értett egyet nővérével, most teljes mértékben igazat adott neki.

Hülye ötlet volt.

Röviden és tömören arról volt szó, hogy Becky eltereli a szörnyeket, amíg a többiek elhagyják a hajót.

Eltorlaszolták a felső emeletre vezető lépcsőt, a medencével ellátott, üres placc pedig csak egy nyitott tér, amelyen még sebezhetőbbé válnak.

Fogalmuk sem volt róla, vajon mi is tarthatja az ajtót bezárva. Hiába ütötték az üveget. Nem kaptak választ. Márpedig a fegyvereket is ott tartották.

Üvöltésekkel és morgásokkal karöltve haladtak végig a folyosókon, miközben a legkomolyabb harcra alkalmas eszközük egy tűzoltó készülék volt.

Azonban az öt gyerek (nagyjából) tudta, mit csinál.

Még ha nem is ez rítt le róluk.

Az állatokhoz Rebecca értett, a krízis helyzeteket pedig Drake uralta jobban. Azonban ez sem volt elég.

Négy gyík állt közvetlenül a híd előtt, amely sebtében lett felhúzva. Mintha az, aki leeresztette, rögtön vissza is húzta volna.

A jelenlegi helyzetet tekintve, pedig, ez nem is tűnt olyan lehetetlenségnek.

- Ha nem akarunk úszni, és ott meghalni, akkor nincs más választásunk – helyezte készenlétbe a fegyverét Calder – Kimért muszáj kijutnunk.

- Azzal nem sokra megyünk, ha meghalsz – morogta az orra alatt Clint.

Becky válaszra sem méltatta.

- Ismerem ezeket a lényeket... már amennyire... nem lesz gond. Várjatok harminc másodpercet, miután leengedtem a hidat. Se többet, se kevesebbet. Világos? – nézett körbe a lány, melyre egyhangú bólintás volt a válasz – Helyes, az erdőben találkozunk tíz percen belül.

Azzal Rebecca hátat fordított a társaságnak, és arrébb settenkedve felállt, hogy felhívja magára a figyelmet.

A nagy zaj is megvadíthatja őket. Rádióját kikapcsolta.

Felemelte a készüléket, és erősen a fémlapokhoz ütötte. Lehet, szétverte vele a fehér, acélozott falat lapjai mentén, de az volt a legkisebb problémája.

Tudta, hogy a szigeten van valahol egy központ. Malcolm is onnan hívott segítséget, mikor itt ragadtak. Csak meg kell találniuk anélkül, hogy meghalnának.

A dögök felkapták a fejüket a zajra, és földöntúli hangon morogni kezdtek.

Ha a lány sikeresen eltereli a figyelmet barátairól úgy, hogy közben ő maga nem hal meg, már félig nyertek. Azonban fogalma sem volt róla, mik lehetnek még a fákkal borított szigeten. Lehet, csak még nagyobb veszélybe sodorja magukat.

Elvégre a lények viselkedését nem ismeri. Minden példánynál eltérhet. Lehetetlen bekalkulálni.

És nem is nagyon akarta, egyelőre.

A lények gyors iramot felvéve vették célba a lányt, aki megvárta, míg elég közel kerülnek hozzá a tollas, két méter magas gyíkok.

Minden ezen az elméletén alapult, és nagyon remélte, hogy bejön. Még beszélni akart az apjával, hogy hol a fenében lehet.

Feltartotta a csövet, majd megnyomta a gombot. Össze kellett, hogy zavarja őket az arcukba csapódó füstfelhő. Nem láthattak még ilyet, és egy embert is megbolondít, nemhogy egy huszonegyedik századi dinoszauruszt.

Az elképzelés valamelyest bejött. A négyből három dülöngélt, és próbálta összébb szedni magát.

Azonban egy lény még tartotta a frontot.

Becky úgy döntött, ismét kockáztat. Célba vette a láncok és kötelek csomóját, és futás közben alaposan orrba vágta a gyíkot.

Hóna alá csapta a készüléket, és nekiesett a köteleknek, hogy kibogozza őket, és remélhetőleg le is engedje a hidat.

Az utahraptorok kezdtek magukhoz térni kábulatukból.

Nem maradt sok ideje.

Az acélból kiöntött padlózat fájdalmasan nagyot csattant az egyik, homokból kiálló sziklán. Az alján a faberakás felrepedt.

Rebecca még egyszer maga mögé fújt a fehér színű felhőből, és ahogy a lába és a tüdeje bírta, rohanni kezdett lefelé a csúszós falapokon.

Nem víz miatt csúsztak, hanem vértől.

A lánynak fogalma sem volt róla, mi támadhatta meg a hajót, de biztos volt benne, nem az utahraptor falka a ludas.

Valami más lehetett a fehér habok alatt. Ő pedig készen állt arra, hogy kiderítse.

Egyenesen az erdő felé vette az irányt, nem törődve azzal, hogy térdtől lefelé majd' elnyelte az iszap.

Utat tört magának, és mihelyst biztos talajt fogott a lába, még jobban rákapcsolt. Hiába szúrt a tüdeje, és alig kapott levegőt. Minél messzebbre csalta a dögöket, annál több esélye volt a többieknek megszökni.

A bokrok és egyéb földön futó növény megszaggatták ruháját, valamint felsértették az arcát, és a kezeit.

Az ingjétől elbúcsúzhatott.

Szinte a tarkóján érezte a gyíkok leheletét. A szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy akármelyik pillanatban utolérhetik.

Kellett neki az elején megállnia.

Nem is látott az adrenalintól.

Biztos volt benne, hogyha bírná még a lába, nekirohanna a vele szemben lévő sziklafalnak. Azonban muszáj volt megállnia, és ijedten szemezett az előtte magasodó, több mint tíz méteres, mohával benőtt hegyoldallal.

Ezen akkor se tudna felmászni, ha lenne felszerelése és szakértelme. Nem lenne rá ideje.

Az utahraptorok is beértek a tisztásra.

Már öten voltak.

Körbevették Beckyt, elzárva minden menekülő utat.

Vicsorogtak, fújtak és morogtak, ennek tetejében a szaguk olyan volt, akár a rohadt hús egy meleg, nyári napon, amelyet a lében hagytak ázni, akár heteken át.

Rebecca zihálva emelte fel a fegyverét. Ő ugyan nem fogja hagyni, hogy holmi prehistorikus óriásmadarak végezzenek vele. Még akkor sem, ha maga a készülék kifogyott. Ütni lehet vele.

Ilyen alapon fordult szembe a gyíkokkal.

- Gyertek csak, táncoljunk – próbálta kifújni magát, azonban a mellkasa még mindig gyorsan emelkedett és süllyedt.

Az első megindult, Becky pedig feltartotta a palackot.

A lány lendített, és szépen kupán találta a lényt.

Azonban előtte már valaki elkábította.

Egy, az őslényeknél valamivel alacsonyabb, de Rebeccánál magasabb férfi lépett a leterített gyík helyére, és lelőtte a közvetlenül mellette lévőt.

A jövevénynek sötétebb bőre volt, és rövid, fekete haja. Az övén kések lógtak, és némi éles lőszer, egy fém kulaccsal.

Arcizmai megkeményedtek, ahogy ismét célzott, és immáron a harmadik utahraptort lőtte le. Azonban vér hiányában Becky arra következtetett, hogy a férfi szimpla nyugtatóval kábítja el az állatokat.

A maradék kettő dühbe gurult.

Ám az ismeretlen két lövéssel letudta őket.

- Miss Calder? – pillantott a lányra, aki válaszadás előtt nyelt egy nagyot.

- Fogjuk rá. Ki maga, és honnan tudja a nevem? – fonta össze a karját maga előtt a lány, kéznél tartva a palackját. Ki tudja, mit akar.

- Paul Malik vagyok, az apjával jöttem...