Kalózok Legendája

4. Fogságban

- Dobjatok le egy kötelet! - Adta ki az utasítást legénységének a fapallón álldogáló Henry, majd gyorsan lekapata fehér ingét, és végül ugrott egy fejest a tengerbe, azzal a szándékkal, hogy kimentsen.
Alúlról látni lehetett, hogy a Nap sugarai, milyen gyönyörű táncot járnak a víz felszínén. Már szinte eszméletemet vesztettem, mikor egyszer csak valami elkapott. Egy kar, aki a hozzá tartozó testhez szorít. És elkezdtünk felfele emelkedni. Egyre feljebb és feljebb, és egyszer csak kiértünk a felszínre. Ott megmentőm, rákapaszkodott valami féle kötélre, majd annak segítségével még feljebb és feljebb emelkedtünk. Mikor éreztem, hogy valami szilárd "talajra" érkeztünk, megmentőm mennyaszonypózban tartott, majd ugrott egy nagyot és dübörögve "földet" értünk. A hangokról ítélve, a kalózok hajóján lehettem. Éreztem, hogy megmentőm lassan, és finoman a kemény fedélzeti padlóra fektet.
- Induljunk! - Adta ki az utasítást. Hmmm...ismerős hang.
- És a másik hajó? Ha követ minket? - Kérdezett vissza egy ismeretlen férfi hang.
- Nem fog. Túl értékes árú van nálunk ahoz, hogy harcba keveredjenek velünk! - Mondta végül, az az ismerős hang. Árú? Én? Köszönöm...igazán köszönöm, hogy így gondolnak rám...
Nekem mind ez végig, a szemeim csukva voltak. Szívem lassan dobogott. Levegőt szinte nem is vettem.
- Ms. Corinna! - Hallom, ahogy az az ismerős hang a nevemen szólít. - Ébredjen fel! - Mondta, majd finoman pofozni kezdte az arcomat. Erre hirtelen felriadtam, oldalra feküdtem, majd mind azt a vizet, amit lenyeltem, kiköhögtem. Amikor végeztem, visszafeküdtem a hátamra. Velem szemben, Henry kapitányt láttam meg félmeztelenül. Hajáról, sőt egész testéről cseppekben zudúlt rám a víz. Ilyen izmos testű férfit még nem láttam, ezért zavarba jöttem.
- Én...elnézést...de...de... - Dadogtam érthetetlenül, hogy szálljon le rólam. Elöször, furcsán nézett rám, majd leesett neki a dolog.
- Ó, hát persze! - Mondta, majd leszállt rólam, végül felemelt ismét mennyaszonypózba, és vinni kezdtet. Éreztem, ahogy levisz valamilyen lépcsőn, majd ahogy a lábával kinyit egy ajtót, majd áthalad rajta, és végül letesz egy ágyra. Még levoltam lassúlva, így pontosan nem tudtam mi történik velem.
- Itt marad! Nem sokára hozunk tiszta ruhát, és ételt! - Mondta katonásan, majd kiment. De még mielött még becsukhatta volna az ajtót, odarohantam és megpróbáltam megakadályozni, hogy végleg kilépjen, de nem sikerült.
- Nem tarthat itt! - Ordibáltam dörömbölve az ajtón. - Engedjen ki! - Valahogy éreztem, hogy még itt áll az ajtó mögöt és nem sokára jött is válasz.
- Sajnálom, de nem tehetem! - Mondta szemtelenül, kacagva, majd hallottam a lépcső recsegését. Most már biztos voltam benne, hogy elment.
Egy ideig dörömböltem még az ajtón, de egy idő után beláttam, hogy hiába. Megfordultam, és most láttam csak igazán, hogy milyen kellemes kis kabinban vagyok. A kis tér közepén egy kis faasztal, körülötte két szék. Egy kényelmesnek kinéző ágy, de így vizes ruhával nem akartam ráülni. Így végül csak az egyik kis székre ültem le, és onnan kémleltem tovább a kabint. Három, kerek alakú ablak, amin tökéletesen látható volt a tenger, ahogyan hullámzik és itt-ott neki ütközik a hajó törzsének. És végül egy szép, színes festmény, amire még nem jöttem rá, hogy pontosan mit is ábrázol. Nagyot sóhajtottam, majd az alattam lévő, általam öregnek vélt fapadlót bámúltam. Szemeim végül az ágy elötti padlózaton akadtak meg.
Talán találok valami érdekeset, ha kicsit átkutatom ezt a kabint. Gondoltam magamban. Nem tűnt rossz ötletnek, így neki is láttam a kutatásnak. Az ágy alatt kezdtem. A szélén, nem volt semmi, de amikor már szinte teljesen bent voltam az ágy alatt, megakadt valamin a kezem. Megragadtam és kibujtam az új szerzeményemmel együtt az ágy alól. Egy kissé poros és életlen tőr volt, kemény bőr markolattal. Nem tudom, hogy pontosan mire fogom használni, de közelről ilyet még soha nem láttam. Nagyon belemerültem a tőr nézegetésébe, annyira, hogy szinte nem is hallottam, hogy valaki kopog. A tőrt gyorsan a párna alá rejtettem, majd sebesen leültem a székre, mintha semmi sem történt volna.
És pár pillanat múlva, már nyílt is az ajtó...