BloodLine - A vér nem válik vízzé

Prológus

2018. szeptember 18., reggel 8:05

        Felébredek. Érzem, ahogy az ablakon keresztül beszűrődő gyenge szeptemberi napsugarak simogatják a szemhéjam. Felsóhajtok. Végre, ismét egy szép őszi nap... Oh, New York, te csodás! Az elmúlt hetek egyhangú hideg, esős időjárása után, jót tett nekem egy kis változatosság. Az időjárás akaratom ellenére is nagy hatással van a hangulatomra. Ha az idő borús, én is az vagyok. Másképp látom az életet, sötétnek látom a várost...
        

       Persze, a legtöbb ember, főként, aki kisvárosban él, egyébként is ilyennek látja New Yorkot. Sötétnek. Élhetetlennek. Egy lelketlen betonóriásnak. A bűnözés fellegvárának, amiért sokan még csak az itt élés gondolatától is ódzkodnak...  
      Jómagam, gyilkossági nyomozóként nap mint nap éppen elég szörnyűséggel szembesülök, de valahogy mégsem érzem így.  Igen, rengeteg az ember, igen, tényleg folyton mindenki rohan, és igen, sajnos a bűnözés sem ritka, ez tagadhatatlan, de sajnos ez az élet velejárója.
      Viszont, sokak ettől megrettennek. Megrettenek, és nemet mondanak. Nemet New Yorkra, vagy csak általában a nagyvárosi életre. És ezzel megannyi lehetőségre... Inkább maradnak ott ahol vannak, egy helyben toporogva, a kényelmes és biztonságos vidéki kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, és, ahol nem kell azon aggódniuk, hogy bezárták-e éjszakára a bejárati ajtót...
      Ezeknek az embereknek, nincsenek nagyratörő céljaik, vagy vágyaik... Csak az általános; kertes ház, gyerek, esetleg egy kutya... Megelégszenek a középszerűvel, az unalmassal, mert félnek változtatni, félnek bármit is kockára tenni... Aztán, ott állnak, a nyugdíjkorhatár szélén, döbbenten, hogy elszálltak felettük az évek, pedig még csak nem is éltek igazán... És, ezek azok az emberek, akiket soha nem fogok tudni megérteni... Talán, velem van a baj, de úgy érzem, én ennél többre vagyok hivatott... Hogy, nekem ennél több kell az élettől...

     Nekem szükségem van erre, a nagyvárosra, az emberekre, a lehetőségekre. A város folyamatosan megújul, fejlődik, változik; és vele együtt újulok meg, és változok én is. Pontosan ezért tudom, hogy az életem soha nem lesz unalmas...
    Persze, ha az ember sosem tart szünetet, nem áll meg egy kicsit, akkor bele lehet bolondulni ebbe az életformába, ezt nem tagadom, ahogy azt sem, hogy néhanapján nekem is szükségem van egy kis pihenőre, de mégis; bennem New York a lehetőségek, az álmok és az önmegvalósítás jelképeként él, és örülök annak, hogy a város ma reggel végre ismét egy napsütötte reggelre virradt...
       

        A gondolat, miszerint végre anélkül vihetem le a kutyát sétálni, hogy visszaérve a lakás sárfürdővé változzon, mérhetetlen örömmel töltött el. Eszembe jut, hogy amikor annak idején lemondtunk egy Staten Island-i kertes házról, erre a Manhattan belvárosában lévő lakás javára, Raymond azt mondta, hogy ne is álmodjak kutyáról. Vicces, hogy mégis ő volt az, aki egy este csak úgy hazaállított egy csöppnyi golden retriever kölyök társaságában... Elmosolyodom az emlékre.

       Szegény Ginger nem viselte valami jól ezt a cudar időt. Ilyenkor alig egy fél órás sétára vittem csak le, a város körül, nem pedig a szokásos, másfél-két órás labdázásra és játszadozásra a Parkba. Ahogy ezekre az órákra gondolok, a mosolyom még szélesebb lesz. Ó, a Central Park. Manhattan szíve. Egy élő és lélegző, zöld szív, a hatalmas szürke beton-és aszfalttenger közepén. Ray meg én rengeteget járunk oda, és amikor csak tehetjük, Gingert is magunkkal visszük. 
Mint ahogy azt már ecseteltem, imádom a nagyvárost, Raymond nemkülönben. De, ahogy azt szintén mondtam, időnként nekünk is jól esik kicsit kiszakadni a new york-i élet mindennapjaiból, kimenni a természetbe, és szánni egy kis időt magunkra.
       Gyermekkorom óta két dologról álmodoztam, ha arra gondoltam, hogy egyszer majd saját otthonom lesz. Mindenképpen szerettem volna, ha Manhattan belvárosában van...és ha kertes ház... Na most, mivel a kettő sajnos nem igazán összeegyeztethető, legalábbis nem abban a koncepcióban, ahogy azt én elképzeltem, mérlegelnem kellett. Vagy maradok, és veszek egy lakást Manhattanban, vagy elköltözöm egy kertes házba valahol Staten Island-en, és mivel, egy: nem akartam elhagyni a városrészt, kettő: ide kötött a munkám, nem szerettem volna napi több mint negyven percet ingázni és három: nem igazán szerettem Staten Island-et, úgy döntöttem inkább maradok a fenekemen.
        Mikor Ray-jel eldöntöttük, hogy összeköltözünk, ismét szóba került a családi ház vásárlásának kérdése, és volt is az a bizonyos staten island-i ház, amiről beszéltem.  De valahogy egyikünknek sem akaródzott elhagyni a kerületet. Pedig, a ház tényleg gyönyörű volt, jó környéken, szép kerttel, fehér kerítéssel, meg minden. Tipikusan az a fajta ház volt, amiben egy nagy, boldog, három gyerekes családot tudnék elképzelni egy labradorral, meg kedves szomszédokkal, akiket időnként áthívnak grillezni esténként.
       Egyszóval nem nekünk való. Nagyon, de nagyon nem. Úgyhogy, mily meglepő, maradtunk Manhattanban.
        Így hát, hogy valami minimális zöldet vigyek az életembe, maradtak nekem a szobanövények, és persze a Park.