amikor nem figyelsz /TaeKook/

1. rész

Mosolyogva lépek ki a galéria faragott ajtaján, ugyanis végre sikerült letisztáznom a kiállításom időpontját. Több mint 4 éve ezt tervezem, azóta összegyűlt annyi munkám, amit már érdemes megmutatni a köztudatnak. Sokat noszogattak, mire eljöttem elintézni, mert nagyon félénk vagyok a munkáimat illetően. Bár legbelül tudom, hogy tehetséges vagyok mégis ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha nem eléggé. Mély lélegzetet véve szaladok le a lépcsőn negatív gondolataimat hátrahagyva. Ez egy szép nap, nem ronthatja el semmi. Gyönyörű idő van. Magával ragad miként festi aranysárgára a ház falait a nap, és hogyan takarja az árnyék azt amit elér. A dzsekim zsebében matatva előhalászom a félig üres cigarettás dobozom és kikapva belőle egyet, rá gyújtok. Mikor ihletem van, muszáj dohányoznom. Olyan, mintha a nikotin tartaná meg bennem a gondolatokat. Mélyet szippantok, a kesernyés dohány füstje máris átjárja a tüdőm és már éppen, hogy elmerülnék az utca szépségében, megcsörren a zsebemben a telefon. A kijelzőre nézve vigyorognom kell és teljes komolytalansággal nyomok a hívás fogadására

- MÁR MEGINT DOHÁNYZOL! – visít a telefonba Yuqi, persze reflexből eltartom a fülemtől a telefont.

- Nem tudom miről beszélsz – hárítok és körbe nézek, hogy mégis honnan leskelődik ez a lány.

Ebben a pillanatban egy mögöttem parkoló autó hangos dudaszóval hozza rám a szívrohamot. Az ablak drámaian lehúzódik és Yuqi vöröslő feje villan ki rajta. Nem tudom, hogy most mérges rám a cigi miatt, vagy röhögőgörcsöt kapott amikor akkorát ugrottam a dudától, mint egy cirkuszi bohóc.

- Mekkora gyökér vagy – neveti el magát újra – Hogy ugorhattál ekkorát? – vihogja a szemét törölgetve.

- Már megbocsáss de te vagy a gyökér. Miért ijesztgetsz? Meg hogy kerülsz ide? – lépek közelebb a járműhöz, de nem tudom tovább visszatartani a nevetést.

- Rám hoztad a frászt. - játszom a sértődöttet.

- Na ne hisztizz, inkább gyere szállj be - nyúl át az ülés felett és kinyitja nekem az ajtót.

- Egyébként honnan tudtad, hogy merre vagyok? - kérdem, miközben bekötöm a biztonsági övet, majd kíváncsian felé fordulok.

- Hát...- látom rajta, hogy hezitál - Hm...Jungkook mondta, hogy ma jössz a galériába és úgyis erre jártam, gondoltam felveszlek – motyogja alig hallhatóan.

A név hallatán nagyot dobban a szívem és próbálom leplezni, de mintha milliónyi rovar egyszerre ébredt volna fel a gyomromban. Egy pillanatra megrándul az arcom de csak épp annyira, hogy még eltudom nyomni a felgyülemlő érzéseket.

- Oh...Tényleg most, hogy mondod említettem neki pár napja, hogy jövök - válaszolok csendben s a mondat végén az alsó ajkamba harapva nézek Yuqira.

Nem mond semmit, csak keserű mosoly jelenik meg arcán. Tudja mit érzek. Ő tud egyedül mindent arról, amit az elmúlt 4 évben nap mint nap át élek. Yuqi olyan mint a húgom, egy cserfes, édes lány de közben seggeket rúg szét ha kell. Nem mellesleg neki van a legszebb hangja amit valaha hallottam és minden alkalommal elmondom neki, hogy nem elfogult vagyok, csak őszinte.

- Jól vagy? - teszi fel a megszokott kérdést miközben beindítja a motort.

Jön a megszokott válasz, "Jól persze". De mindketten tudjuk, hogy nem mondok igazat.

Az ablak szélén könyöklök és úgy nézem az elmosódó épületek sziluettjét. Ahogy a kékek és zöldek egymásba fonódnak és úgy ölelik egymást, hogy elfog az irigység. A háttérben valami chillstep zene szól, ilyenekre szoktunk dalszöveget kreálni ha épp nagyon unatkozunk útközben. Yuqi most is dúdol valamit ami mosolygásra késztet. Mindig felvidít.