Vérfagyasztó üvöltés szeli át a vidéket és ezt nem sokkal egy tompa puffanás kíséri. Elkapták. Nem kell sokat menjek, hogy egy tisztáson meglássam őket. Azonnal leugrok a fák lombkoronái közül és csak meredek a vad, dühöngőre.
- Tartsátok! - kiáltom a parancsot, mire a kötelek reccsenve szorulnak meg a teste körül. Három napja és éjszakája üldözlek. Mire meglettél, Kayn. Elborult az elméd és hagytad, hogy a dög átvegye feletted a hatalmat. De látom még küzdesz, hisz csak a tested fele torzult el. Mégis... Rám révedsz vörös szemeiddel és fröcsög a nyál a szádból. Tudom. Haragszol. Nem figyeltem a jelekre és elhanyagoltalak. Elismerem. Ez az én vétkem. Felém kapálózol, de hála az erős fogásnak, ez nem több csak kétségbeesett, vad vergődésnél. Nem lesz más választásom. Pedig annyira nem akarom. Most. Talán életemben először, nem akarom ezt. Áldom az időt, mikor a maszk mellett döntöttem. Hisz most én is félek, nem csak te, Kayn. Annyi időt és energiát öltem beléd... És amit alkottam, azt saját kezűleg kell elpusztítanom. A társaim egyre nehezebben bírnak veled és velem ellentétben, az ő szemeikben látszik a félelem apró szikrája. Várják, hogy befejezzem ezt. De én úgy nem akarom ezt! Most először sérti a fülemet a fémes karistolás, ahogy pengéim lassan kisiklanak a helyükről és kattanva megállnak. Más különben, egy más személynél, talán öröm töltene el és elégedettség. De nem nálad, Kayn. Remegek a tehetetlen dühtől, hogy nem hagysz más esélyt. A lábaim maguktól mozdulnak. Magabiztosan, kimérten szelem a métereket, de legszívesebben hátra felé tenném. Vagy inkább nem is mozdulnék. A mellkasomba fészkeli magát egy ismeretlen érzés. A félelem? Nem. A kétségbeesés? Talán. A fájdalom? Lehet.
Vadul remegsz és üvöltesz, mint egy fenevad. Hát engeded neki, hogy ezt tegye veled? Hogy így kifordítson magadból? De mégis... nem téged okollak érte. Te csak áldozata lettél mérhetetlen becsvágyaimnak és önző törekvéseimnek. Egy olyan áldozat, amit bánok, hogy meghoztam. Nem kellet volna oda küldjelek. Nem. Most már rájöttem. És átkozom a napot, hogy szó szerint halálra ítéltelek ezzel. Egy lépéssel előtte megtorpanok és csak meredek a vad vörös szemekbe. Sosem hittem, hogy valaha hiányozni fognak a makacs kék tekinteteid. De most szinte könyörgöm a felsőbb erőknek, hogy láthassam őket. Vagy ne ezt a vad, állatias zihálást kelljen hallanom, hanem a szemtelen és gőgösséggel átitatott becsmérlő szavaidat. Még ezek is hiányozni fognak, Kayn. Hittem abban, hogy egy nap majd összecsapunk. De nem így. Nem így akarok veled küzdeni, Kayn. És ezért is magamat okolhatom, mert nem figyeltem rád eléggé. Hogy nem vettem észre a jeleket, hogy segítségre lenne szükséged. Hogy nem bírsz vele. Hogy a saját emberi démonaid mellé, egy igazít is rád szabadítottam. Remélem, valaha meg tudsz nekem bocsátani. Hogy emberként... elkövettem én is hibákat. Mert ez volt életem legnagyobb hibája. Lehunyom a szemeim egy pillanatra és annyi emlék lepi el elmém. Nem is vettem észre, hogy ennyi idő eltelt és felnőttél, érett ifjúvá cseperedtél. És én életed hajnalán, máris a halállal riogatlak. Hallom, ahogy a kötelek megadják magukat az erődnek. Remélem, tényleg megtudsz nekem valaha bocsátani, Kayn. Erős marok kap a torkomra. A szemeim kikerekednek a maszk alatt. A légcsövembe maradt levegő egy részét, nyikkanás szerű hangban kipréseli belőlem, míg a többit konokul a tüdőmben tartja. Félkézzel a karmos alkarra markolok. Hihetetlen ereje van. Vajon most Rhaast akar így megölni, vagy te is fojtogatsz, Kayn? Esetleg mind a ketten? Mert megértem mind a kettőtöket. Teljes mértékben. Pengém azonnal, reflexszerűen utat talál a mellkasodban. Úgy nem akartam ezt! Remélem hiszel még nekem, Kayn! A torkomon a szorítás erősödik. Ennyire nem akarsz elengedni? Talán azt szeretnéd, hogy a túlvilágon is tanítsalak? Milyen makacs tanítvány vagy te. Maszkom alatt egy mosoly kunkorodik épp. De te nem láthatod. Viszont biztosra veszem, hogy te is most mosolyogsz ezen. Oda bent. Ezt tervezted? Hogy kisajátítasz? Ha nem is ebben az életben, de következőre biztos. A látásom lassan elfakul és a torkomon is csak elfulló hörgések törnek fel. A pengém mélyebbre fúródik a testedben. Érzem a meleg vért, ahogy végigsiklik a karomon. Valahogy nem örülök neki. Mert a tiéd, még akkor is, ha ilyen torz alakban vagy. Érzem, ahogy a torkom megadja magát az akaratodnak. Halkan reccsenve, roppanva rendezed át az anatómiámat a markod alatt. De még egy leheletnyi erőm maradt, mielőtt egy másik életben tovább okíthatlak.
- Sajnálom... Kayn...
*
*
*
~ ~ *** ~ ~
- Egy nap olyan leszek mint te, Zed mester!
- Ahhoz még sokat kell tanulnod, Kayn - nézett le rá a férfi.
- Na majd meglátod! Hatalmasabb leszek mindenkinél! - Eltúlzott szavain a férfi csak kacagott egyet. Mire a fiú, pírral az arcán felfújta pofazacskóit.
- Mily lelkes és tehetséges tanítványom van nekem - simogatott a fekete tincsekbe és azonnal összeborzolta azokat. A fiú morogva tűrte, hogy mestere így bánik vele. - Remélem, megélem a napot, mikor mesteré cseperedsz te is - nézett rá komolyabban.
- Én leszek a legjobb! - vágta rá.
- Tudom. Tudom, Kayn.
