KaneHide fanfiction "Feel like I'm a human"

KaneHide

Emlékszem, vele volt a legszebb az ég kékje. Vele volt a legszebb a tenger hullámzása is. Imádtam a szelet, amikor a haját összekócolta, azokat a szőkés-vörös tincseket. Olyan volt olyankor, mint egy szénakazal, ahol nemrég még szerelmesek ölelkeztek. Párszor, ha éppen mellettem ült, titokban nagyokat szippantottam a levegőből. Éreztem rajta azt a kellemes, frissítő illatot, melyet csak ő tudott magából árasztani. Ismertem, hogy milyen tusfürdőt használ, de ha én fürödtem vele, sosem éreztem olyan üdítőnek, mint az ő hófehér, édes bőrén. Szerettem a csintalan ujjait is: néha a hátamra tévedtek, nagyritkán az arcomra. Mikor megérintett, legbelül mindig megborzongatott az érintése, de igyekeztem nem kimutatni. Nem akartam, hogy elhidegüljön tőlem, ha kiderül, mit is érzek iránta. Habár még magam se tudtam megnevezni azt az érzelmet, amely hozzá fűzött.

Olyan finoman simogattak az ujjbegyei, mint a tavasz első cseresznyevirágai. Mikor a szirmok az arcunkra tévednek, egészen a lelkünkig ér a kedvességük. De ez a kedvesség rövid, pillanatnyi. Seperc alatt megsemmisülnek a megbájolt percek. Csak futnak, futnak tova, mi pedig nem kergethetjük őket, akkor csak még gyorsabban szaladnának. Ki kell bírnunk, el kell viselnünk az elválást.

Sasaki Haise, Kaneki Ken... Ezek csak nevek.

De az az egyetlen ember, akit Hide-nek neveztek, egy egész végtelenség marad mindörökre.

Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, megmenthettem volna.

Ülök a város egyik irodaépületének tetején, az éjszakában. Ha leugranék ötven emelet magasból, még úgy sem halnék meg. Ha fegyverek ezrei lyukasztanák át a testemet, a mellemet, a szívemet, akkor is túlélném. Ágyúgolyóval lőhetnének a mellkasom közepébe, hogy egy óriási, fekete, véres bűzzel megtelt lyuk tátongna a lelkem helyén, de még úgy is, fél hullaként is képes lennék levegőt venni. A tüdőm még a testemen kívül is adagolná magába az oxigént, a szívem megsemmisülve is pumpálná azt a mérgező vért, ami a testemet kitölti.

De ő... Neki egyetlen golyó is elég volt ahhoz, hogy örökre magamra hagyjon.

A maszkom alól előfolynak a könnyeim, lecsorognak az ajkaimon...

Az ajkai csodaszép, cseresznyepirosak voltak mindig is. Néha nevethetnékem támadt, ha Touka-chant nézte: olyankor kissé csücsörített a szájával, mintha képzeletben éppen Touka-chant csókolta volna. A nevetésem aztán gyorsan alábbhagyott, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy valaki mással legyen. Ő sokkal nyíltabb és társaságkedvelőbb volt, mint én.

Féltem, hogy már nem én leszek az egyetlen. Féltem, hogy magamra hagy. Féltem, hogy nélküle senkim sem lesz. De a legjobban a valóságtól rettegtem: nem akartam, hogy kiderüljön, semmit nem érez irántam.

Olyan volt ő számomra, mint a madaraknak a szabadság. Ha elhagyott volna, belehaltam volna a bánatba. Mit ér a madár a szárnyai nélkül? Mit ér az ember a boldogsága nélkül? Hogyan repültem volna az égen, hogyan álmodoztam volna a magasságok határtalanságáról, ha Hide kilép az életemből? Derékba tört volna az elhagyatottság, a búskomorság szörnye felfalt volna.

De akkor, mikor már úgy látszott, Hide igencsak legyeskedik Touka-chan körül, s lassan céltér, a csengő megszólalt, halk csilingelés hallatszódott, s egy gyönyörű hölgy belibbent az ajtón. Tökéletesnek tűnt. Ha nem Hide-be lettem volna szerelmes, azon nyomban elrabolta volna a szívemet karcsú alakja.

Egyik nyári délután a szobámban feküdtünk az ágyamon. Lágyan besütött a napsugár, a porszemcsék a könyveimről megcsillantak a fénynyalábokon. Néhol még apró szivárványok is táncolni kezdtek, ahogy a szélcsengő lengedezett a szélben, úgy mozogtak. Néha körtáncot folytattak, néha csak magányosan rótták a köröket.