Amit a szemeid meséltek

1.fejezet: A 206-os szoba

Bizonyára érdekesnek találja mindenki, hogy mégis mit kereshetek egészséges, 17 éves létemre egy pszichiátria zárt osztályán, egy fehér gumiszobában, egy széken üldögélve.

Nos, ez egy eléggé... hogy is mondjam? Érdekes, és legalább ennyire értelmetlen történet.

Egy szép, havas, zord téli napon, épp szarrá fagyva igyekeztem jégszoborrá fagyottan hazalépegetni, mikor szembe jött velem - pontosabban nekimentem - egy hirdetőtáblának. Épp szemmagasságban megláttam kiírást, (néhány rokoni jó szó, valamint a természet szépségének dicsérete után) miszerint 16-25 éves kisegítőt keresnek a pszichiátriára, egy ott ápolt, eléggé... rossz állapotban lévő ember mellé. Egészen megtetszett az "állás", mivel azt írták, hogy napi egy óra, és fizetnek érte, valamint akkor megyek, amikor akarok. Mivel éppenséggel valami könnyű diákmunkát kerestem, kifejezetten jó ajánlatnak tűnt, napi egy órában beszélgetni valakivel. 

Nem kellett mást tennem, csupán ott kitöltenem egy ilyen pszicho-kérdőívet, hogy megfelelek-e a feladatra, és hát megfeleltem, tehát szellemileg egészséges vagyok. Jó tudni.

Azt mondták, hogy mivel megfeleltem, és eléggé "sürgős" és halasztatatlan lenne a munkám, már másnap kezdhetek. 

Egyedül annyi kikötést adtak, hogy reggel tíz, és este hét között kell jönnöm, minimum egy órára, és jó lenne, ha nagyjából ugyanakkor jönnék minden nap.

Ezután a kezembe adták az ember adatait akivel foglalkoznom kell majd, és utamra engedtek, hogy másnapig nézzem át, és felkészülten jöjjek.

És most, itt állok, este hatkor, egy hófehér márványburkolatos folyosón, a 206-os szoba ajtajában, úgy, hogy még az övemet is leszedették velem, "biztonsági okokból".

Akkor hát lássuk, ki is ez a bizonyos "Daniel Wright".

Még mielőtt benyitnék, az ápolónő vagy ki a fene elém vág, és megelőz.

Lassan, és óvatosan sétál oda a szoba közepében elhelyezett ágyhoz, mintha már egy apró hirtelen mozdulattal is hatalmas katasztrófát okozhatna. Követem a példáját, és ugyanolyan óvatossággal megyek mögötte.

Körülnézek a szobában, de konkrétan szinte teljesen üres. 

A padló fehérmárványból készült, csakúgy mint a folyosón, a falak pedig fehér gumival vannak bevonva. Összesen két bútor van a szoba kellős közepén, (és a változatosság kedvéért mindkettő fehér) mégpedig egy ágy, és mellette egy szék.

Még sosem jártam azelőtt gumiszobában, de kb. olyan, mint amilyennek képzeltem.

A gondolkodásomat a nő hangja zavarja meg, amint a ágyhoz szíjazott fiúhoz szól.

- Daniel, ő itt Anthony White. A te korosztályod. Ezentúl minden nap jönni fog, hogy beszélgessen veled. Remélem, jól kijöttök majd... - igyekszik a lehető legnyugodtabb hangon hozzászólni, de még így is hallani lehet a hangján, hogy nem szívesen teszi... vagyis inkább azt hogy beleunt abba hogy hozzá beszéljen.

A fiú nem mond semmit, csak oldalra fordítva tartja a fejét.

A nő megköszörüli a torkát, majd sarkon fordul, és az ajtó felé veszi az irányt.

- Nos, jó szórakozást. - mondja még, majd bezárja az ajtót.

Felsóhajtok.

Most végre alkalmam nyílik kicsit jobban megnézni Danielt.

Fehér hálóinget visel, és még szinte az anyagon keresztül is látszanak a bordái, olyan sovány. Minden apró csontját látni lehet. A csuklóján, meg a bokáján látszik, hogy kidörzsölte a szíj. A bőre nagyjából olyan fehér mint a fal, és még a sápadtság sem kelt éppen élő hatást. Kitűnik az összképből a rengeteg sebhely, ami behálózza az egész testét, kivéve az arcát. Néhol még látszanak a varratok nyomai is.