Maybe life is more

9.

Lexa és a mostohaapja már félúton jártak a hegy teteje felé mikor egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni az égen.

- Vissza kellene fordulnunk szerintem nemsokára esni fog. - aggodalmaskodott Lexa. Eleve nem volt semmi kedve kirándulni hát még bőrig ázni.
- Egy kis esőtől nem fogsz elolvadni,plusz mindjárt ott vagyunk és meglátod a kilátás biztos csodás lesz.-lelkendezett Titus.

Lexa unottan követte a mostohaapját és gondolataiba egyre inkább egy kék szempár férkőzött. Ekkor még mit sem sejtve arról,hogy közelebb vannak hozzá mint hinné.

Clarke egyszerűen ki nem álhatta a természetet. Nem értette,hogy élvezheti ezt bárki is elvégre semmi más nincs itt csak egy rakás fa.

-Clarke gyere már!- gondolataiból Lincoln hangja zökkentette ki. A fiú vele ellentétben imádta a természet közelségét.
- Nem ráérünk? Úgysincs itt semmi.

Lincoln az ég felé mutatott. Kb fél óra és felérünk aztán onnan még egy jó órányira van a faház szóval ha csak nem akarsz bőrig ázni én a helyedben nem ábrándoznék hanem szedném a formás lábaim -válaszolta mosolyogva a fiú. Ezzel Clarke arcára is mosolyt csalt. Kedvelte a fiút,nagyon közel álltak egymáshoz,együtt szoktak edzeni és csajokat felszedni. Aki nem ismerte őket könnyen hihette,hogy nem csak barátok, hisz nagyon közvetlen volt a kapcsolatuk.