Egyikünk sem volt már szomjas, igen, ebben teljesen biztos vagyok. Ő is túl volt már 2-3, talán már 4 pohár sörön is, és én is megittam a saját adagom. Kívántam, iszonyatosan. Pillantásától alhasam görcsberándult és alsó ajkamat kezdtem harapdálni. Akaratomon kívül reagált a testem. Ki vagyok én? Én sohasem teszek ilyet! Mielőtt válaszolhattam volna saját magamnak, arra eszméltem fel, hogy Petiék nyaralójának lépcsőházában vagyok. Hangos kiabálások, poénok és nevetések kereszttüzében találtam magam. A hangokból ítélve, kétség kívül a saját barátaimmal voltam (Bálinttal, Lilyvel, Noraval, a Fazekas fiúkkal, Gáborral és Bencével, és persze Annával meg Petivel). Ez megnyugtató volt, hisz az arcokat már rég nem ismertem fel. Mintha a percek ezerszer gyorsabban peregtek volna, és forgott körülöttem a világ. Talán a mámorító illatától, talán a gyönyörű szemeitől, de az is lehet, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, vagy csak egyszerűen a helyzettől. Egy újabb lépcsőfokra feljutottam, de lépés közben lefagytam. Valaki belecsípett a fenekembe. Megfordultam, de csak titokzatosan mosolygó arcokat láttam. Mivel senki sem reagált arra, hogy hátranéztem, úgy voltam vele, biztosan valami „viccnek” szánták, ezért visszafordultam. Már majdnem felértem az emeletre, (ami abban a bódító állapotban elég nagy szó volt) amikor valaki újra belecsípett a fenekembe. Hirtelen megpördültem, de azonnal le is fagytam. Senki se volt már mögöttem, csak Ő.
- Formás fenék!- mondta, majd rémkacsintott, én pedig alig tudtam tartani az egyensúlyom, nehogy leszédüljek a lépcsőről - Ne haragudj, ha zavarba hoztalak!- húzta tovább az agyam, én meg már azt hittem, ennél vörösebb sosem lehetek. Ez az arcszín már rég nem a „pirospozsgás” cuki arcocskák közé tartozott.
- Én nem, azaz, nem, szóval, na! Nem vagyok zavarban!- dadogtam (zavaromban).
Cseppet sem foglalkozott gyerekes viselkedésemmel. Magához húzott, belemarkolt a hajamba, úgy, hogy már szinte fájt, de nem érdekelt. Egyre közelebb húzta a fejem az övéhez.
- Gyönyörű vagy ma este!- suttogta.
Szeméből magabiztosság és bátorság sugárzott, míg az enyémből félelem, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Ujjával végigsimította az állam, szemeit egy percre se vette le az ajkaimról. Őrjítő volt. nem bírtam magammal, a bensőm azt ordította, gyerünk, tedd már meg! Az a pár másodperc, míg ajka az ajkamhoz ért, több évnek tűnt. Csókja édes volt, mégis kemény, és határozott. Csók közben néha beleharapott alsó ajkamba, amitől egyre jobban kívántam. Az érzéstől és a megnövekedett adrenalin szinttől, azonnal kijózanodtam. Elgyengültem. Már csak ő tartott. Életem legszebb pillanata volt. A folytatásról nem is beszélve…
Karjaiba vett, bevitt a szobába majd velem együtt, bedőlt az ágyba. Egymásba fonódva aludtunk el, és reggel úgy is ébredtünk fel. Tartottam ettől a reggeltől. Féltem, hogy ami előző este történt, köddé válik, és egy amolyan „egyéjszakás kalandnak” fogja csak tartani. Kinyitottam a szemem, de nem volt mellettem senki. Pánik tört rám. Homlokomról folyni kezdett a víz, és a sírás kerülgetett. Már szidni kezdtem magam, hogy miért is mentem bele abba a csókba, amikor belépett a szobába. Két poharat tartott a kezében, benne hideg kakaóval. Forró júniusi nap volt, így nem is kívántam a meleget. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Kócos haja, barnás szeme, napbarnított bőre és jól kidolgozott felsőteste káprázatos volt a beszűrődő napsugarak fényében. Leült mellém, majd felém nyújtotta a kakaót. Arra kért, ezt a pillanatot véssem bele az emlékezetembe, és sose felejtsem el. Eszemben sem volt elfelejteni!
A következő másfél, két hónap fantasztikusan telt. Az egész nyarat együtt töltöttük. Fesztiválokra jártunk, strandoltunk, kirándultunk, és amikor tehettük, lejöttünk egy hosszúhétvégére a Balcsira, Petiék nyaralójába. Bubu (Bálint) minden kívánságomat leste, igazi mintabarát volt, de ahogy eltelt a nyár, egyre kevesebb időt töltöttünk együtt, és egyre több volt a stressz körülöttünk. Az iskola körüli teendők folyamatosan csak szaporodtak, mi meg alig tudtuk beosztani az időnket. Főleg Ő. Bubu rendszeresen elhanyagolt, ami engem nagyon zavart. A szeptember 17-ei héten, már a harmadik randinkat mondta le, különböző kifogásokkal. Kezdett betelni a pohár, ráadásul már én sem voltam abban biztos, hogy mit is akarok. Mintha az iskola, az otthoni problémák és a „Bubu elhanyagol” probléma nem lett volna elég, felbukkant az EXEM. Mindez nagybetűvel, hisz ő volt az első, igazi, nagy szerelmem. Folyton egymásba botlottunk a városban, a boltokban, a moziban. Idegőrlő volt számomra, hogy minden egyes találkozásnál görcsberándult a gyomrom. Elhívott egy ártatlannak tűnő sétára, én meg miért ne, elmentem vele. Beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. A régi időkről, amikor még az ő barátnője voltam, a sok élményről, amit együtt éltünk át. Bevallom, igazán jó volt újra együtt lenni vele. Egy homlokpuszival búcsúzott. Igazi késdöfés volt ez számomra. Tudta, hogy mindig is imádtam ezt a fajta „elköszönést”. Búcsút intett, majd végleg kilépett az életemből. Ezt persze akkor, még nem tudtam. A gondolatok ide-oda cikáztak a fejemben, és nem hagytak nyugodni. Eltelt egy hét, majd még egy. Semmi sem változott. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a sétát, és egyre kevésbé érdekelt, hogy Bubu szinte már cseppet sem foglalkozik velem. Egyre többször fordult meg a fejemben, hogy újra meg kéne próbálni, a volt barátommal. Hiányzott. Az idő szaladt, fel sem tűnt, hogy pont fél év telt el, mióta Bálinttal együtt vagyunk. Mikor az asztali naptáramra pillantottam, az össze-vissza szivecskézett dátumot figyelve, már nem éreztem semmit, csak közömbösséget. „Úgy is elfelejtette” legyintéssel nyugtáztam, majd elindultam az iskolába. Bubu az ajtónál várt. Ez megszokott volt a kapcsolatunk elején, igaz ez az elmúlt egy hónapra már nem volt jellemző, hisz egyszer sem várt ott. Meglepődtem. Mintha valami leomlott volna bennem, talán a falak, amiket azért „építettem fel”, hogy ne fájjon a közömbössége.
- Jó reggelt Gyönyörűség!- súgta a fülembe csillogó szemekkel, majd háta mögül elővarázsolt két poharat, amelyekben hideg kakaó volt. Pont azok a poharak voltak, amikkel fél évvel ezelőtt belépett a szobába. Akaratom ellenére elmosolyodtam. Ismerős, meleg érzés öntötte el a testem.
A nap szokásosan telt, szünetekben az évfolyamtársaimmal voltam, meg persze az osztályommal. Iskola után azt terveztük Lilyvel és Norával, hogy bemegyünk a városba, szétnézni és egy kicsit vásárolni. A mozi elé érve megcsörrent a telefonom. Bálint hívott. Csak annyit mondott, hogy forduljak meg. Hátat fordítottam a lányoknak, és elállt a lélegzetem. Bubu állt ott, hatalmas rózsacsokorral a kezében. Közelebb lépett hozzám, és átnyújtotta a virágcsokrot.
- Ez pontosan 183 szál vörös rózsa. Pont annyi, ahány napja szeretlek!- mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Igen! Ő is tudta, hogy mennyire szeretem…
Elköszöntem a lányoktól. A délutánt Bálinttal töltöttem. Sétáltunk, beszélgettünk, és rengeteget nevettünk. Hazafelé a városközponton gyalogoltunk át, amikor megállított.
- Ugye meg sem fordult a fejedben, hogy már nem szeretlek, és hogy keress mást helyettem?-kérdezte. Most először láttam félelmet a szemében.
- Nem, dehogy is!- mosolyogtam rá olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam.
Amint ezek a szavak elhagyták a szám, magához húzott, oldalamnál fogva felkapott, lábaimat rákulcsolta a derekára, majd szenvedélyesen megcsókolt. Beleszédültem. Ez a csók pontosan olyan volt, mint az első. Édes, gyengéd, mégis erőteljes. A városközpont közepén egymásba fonódva álltunk, amikor elkezdett zuhogni az eső. Ennél romantikusabb nem is lehetett volna. Mindig is vágytam egy ilyen pillanatra. Kívülről nézve, biztos nyálasnak tűnt, de ott, abban a pillanatban semmi, és senki sem érdekelt, és igen! Akkor már tudtam a választ. Sosem voltam még ennél biztosabb, hogy kivel akarok lenni. Vele, csak is vele! Eszembe sem jutott már a séta az előző barátommal, és kétségek sem gyötörtek már. Végre nem csak filmekben élhettem át a szebbnél szebb, romantikus történeteket. Ez a MI filmünk volt, a MI happy end-ünkkel.
The End
