Örökkön örökké

36.

~ Stiles szemszöge ~

Másnap reggel az őrsön a szokásos nyugalom és csend honolt, az unalmas papírmunkát folytattuk.

- Ellenőrizd, hogy minden papíron pecséttel ellátott aláírás van-e! - utasította Parrish.

- Csak ezt csinálják az emberek gyakorlaton? - motyogtam magam elé csalódottan.

- Ja, kábé. Ilyet merünk rábízni egy zöldfülűre. Én is papírokat meg gemkapcsokat válogattam anno - vont vállat Parrish.

Az ebédszünetig nem történt semmi, akkor aztán kitört az őrület. Azzal kezdődött, hogy apa kapott egy telefonhívást. Észrevettem, hogy már nem hallok olyan jól, mivel ezt a beszélgetést se tudtam kivenni. Akkor a harapás utáni jól-hallás se tartott örökké. Megdörzsöltem a halántékomat. Apa még elintézett pár telefont, bizonyára kiküldött pár embert a helyszínre, azért volt ekkora mozgolódás.

- Mi nem megyünk? - kérdeztem Parrsiht.

- Mi biztos nem. Max én - nézett fel merően a papírokból egy pillanatra.

- Mi történt pontosan? - faggattam.

- Egy kiránduló csoportra támadtak. 13 sérült, 2 halott.

- Az alfák voltak, ugye? - váltottam halkabbra.

- Igen. Vagyis elég valószínű.

- És te miért nem mész a helyszínre? Csak veled ezerszer többet érnének, mit ennyi ártatlan emberrel - mutattam az irodát elhagyó rendőrök felé.

- Apád megmondta, hogy te semmiképp se mehetsz oda. És rám bízta, hogy tartsalak itt. Nem akarja, hogy bajod essen - mondta.

- Ne mááár! - tiltakoztam, de Parrish csak megvonta a vállát. Egy negyed óra múlva azonban a rádióvevőjén meghallottuk apa hangját.

- Parrish - kezdte bizonytalanul. - Ezt neked is látnod kell.

- Mi az? - pattantam fel izgatottan.

- Máris ott vagyok - nyomta le a vevőgombot, majd felállt. - Te maradsz - intett le, amikor követtem a példáját.

- Nem maradok itt egyedül - tártam szét a karom a majdnem üres irodában. Csak egy-két asztalnál ült valaki. - Majd azt mondjuk apának, hogy melletted nagyobb biztonságban vagyok - legyintettem. Parrish beletúrt a hajába, kis híján felnevetett, de visszafogta magát.

- Jól van, gyere - legyintett.