Csillagokon túl

3. Fejezet

Andromeda

Már a folyosó végéről hallom, hogy kissé emeltebb hangvételű társalgás zajlik az irodában. Nagy valószínűséggel Professzor tovább bírja higgadtan, de tudom, ő is körülbelül annyira kedveli a nagybátyámat, mint a reggeli koránkelést. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, Maths elkapja a karom, és óvatosan visszahúz. A mutatóujját a szájához emeli, én pedig a falnak lapulva bólintok. Rossz szokásunkhoz híven előbb hallgatózunk, hogy tudjuk, mibe fogunk belecsöppenni perceken belül.

– Én vagyok Andromeda gyámja, önnek nincs joga dönteni róla, hová mehet! – tombol Triton bácsi. A mondatában van valami, ami nagyon is szíven üt; igaza van. Professzornak jogilag semmit sem ér a szava velem kapcsolatban. Azzal nyugtatom magam, hogy ha tényleg nem lenne beleszólása, már rég nem itt lennék. De még itt vagyok, ezen az egyetemen, már majdnem három éve.

– Önnek sincs joga dönteni róla! Már majdnem tizennyolc éves, képes eldönteni, mit akar! – Professzor nem emeli fel a hangját, de mégis határozottan beszél. Büszke mosoly terül szét az arcomon; ilyen a mi Professzorunk! – Mr. Noxas, ön is tudja, hogy Andromeda helye itt van. Az egyetem közelíti meg legjobban az otthonát. Ne akarja minden áron kiszakítani onnan, ahol egyértelműen boldog!

Pillanatnyi csend következik. A sarkamon hintázva feszülten figyelek, olyannyira, hogy meg is billenek, és hadonászni kezdek. Maths elkapja a vállamat, és megállít egy helyben. A hatás kedvéért úgy enged el, mint amikor valami elképesztően labilis dobozkupacot próbál úgy tartani. A mutatóujjammal az ajtó felé bökök, majd a válaszul kapott bólintást követve odalépek és kopogok. Nem várok választ, mert a bácsikám „érvelésétől" valószínűleg úgysem hallottak. Mathsszel halálosan nyugodtan, mosolyogva besétálunk.

– Mi a helyzet? – pislog ártatlanul Professzorra a matematikus. Gondolom, békés beszélgetésindításnak szánta, de senki sem vesz tudomást róla. Egyszerre ketten szólnak hozzám, és néhány másodpercen belül feltűnik, hogy Maths is mondani kezdte a magáét.

– Elmész a bálra, nincs több vita! – csap az asztalra vöröslő fejjel a nagybátyám.

– Ebben az irodában ne merjen kiabálni egyetlen kutatómmal vagy hallgatómmal sem! – vet rá szigorú, már-már dühös pillantást Professzor, aztán hozzám fordul: – Egyáltalán nem muszáj odamenned, ha nem akarsz! – mondja nyugodtan.

– Menj el! Egy próbát megér, hidd el! – szól bele Maths is, miközben mindenki más tovább szajkózza az előző mondatát. Ahogy a fiú ezt kimondja, minden tekintet rászegeződik. – Nem élheti az életét egy egyetem falai között, de nem is lehet arra kötelezni, hogy szerelem nélkül akarjon meghódítani valakit. Egy kis kirándulás jót fog tenni, ha kedvet érez hozzá.

Erre senki sem tud mit mondani. Professzor várakozóan, Triton bácsi pedig sürgetően néz rám. Nem akarom itt hagyni a laborokat. Legszívesebben itt maradnék, mert nincs abban logika, hogy feleslegesen utazzak a Palotába, de ha már Maths elintézte, hogy dönthessek (élet apró örömei), nem fogom kapásból földbe tiporni az erőfeszítéseit.

– Alszok rá egyet – motyogom kelletlenül.

Triton bácsi már éppen nagy levegőt vesz, nagy valószínűséggel azért, hogy rám pirítson, amiért nem vágtam rá rögtön, hogy megyek, ám Mathsnek és Professzornak egyszerre fogy el a türelme.

– Ember, nyugodjon már le! – szólalnak meg egyszerre. Na, igen, az évek meg a rutin. Lenyűgöző, mennyire összeszoktak.

A nagybátyám magában motyogva, dühösen távozik. A légkör rögtön nagyságrendekkel kellemesebbé válik. Az egyik forgós, irodai székbe ülök, és kicsit pörgök vele. Na, itt nem számít, hány éves vagyok, ez ugyanolyan jó móka marad. Ahogy viszont a falhoz ér a háttámla, némi vakolat hullik a padlóra. Mindennapos jelenség, hogy szétfoszlik az épület.