Maybe life is more

13.

Clarke egyedül ébred a faház hálószobájának padlóján. Alig aludt valamennyit mert egyre csak egy bosszantó zöld szemű lány járt az eszében.

-Reggelt-motyogta félkómásan amikor kiment a nappaliba,ahol a többiek beszélgettek.
-Griffin-lépett mellé legjobb barátnője,és egy bögre kávét nyomott a kezébe.
-Kösz Reyes! Várj hol vannak Lexáék?- a szőke hajú lánynak csak ekkor tűnt fel,hogy a bosszantó zöld szemű lány nincs sehol.
-Már korábban elmentek-közölte Luna
-Miért nem szóltatok?-kérdezte kicsit hangosabban mint tervezte.
-Mert aludtál. Különben is mit érdekel?
-Nem érdekel csak kérdeztem.

Közben különös érzés fogta el,-hiányérzet-amit nem nagyon érzett még korábban.

-Végre!Soha többé nem rángattok el az erdőbe-jelentette ki Clarke amint hazaértek.
-Szerintem jó volt. Gyakrabban kellene mennünk.-lelkendezett Octavia.
-Inkább Lincolnt kellene megmásznod-kacsintott rá Raven.
-Nagyon vicces Reyes tényleg. Inkább Lunával foglalkozz ne az én szerelmi életemmel.
-Na jó én léptem-közölte Clarke.
-Hova mész?
-Niylához.

-Szóval milyen volt a túra?-kérdezte Niylah. Közben áttnyújtott egy doboz sört Clarkenak és leült mellé a kanapéra.
-Remek. Raven az agyamra ment és még bőrig is áztam.-mondta szemforgatva.
-És mi van a lánnyal?
-Milyen lánnyal?-értetlenkedett Clarke.
-Raven mindent elmesélt. Azt is,hogy hogyan bámultad meg flörtöltél vele-vigyorgott mindenttudóan.
-Hagyjuk már. Különben is itt vagy te.-azzal elkezdte a  nyakát csókolgatni és már a pólóját vette volna le,de  Niylah megállította.
-Most ne,holnap korán be kell mennem az egyetemre.
-Akkor adj még egy sört.

Clarke imádta a munkáját nem is munkaként tekintett rá hisz ez volt a hobbija. Amóta az eszét tudja imád rajzolni. Ám ezen a napon egészen máshol járt az esze,késő délután volt már végtett az utolsó vendégével,rajta kívül már csak Luna volt bent a szalonban aki még javában tetovált.
Egyszer csak hallotta,hogy nyílik a bejárati ajtó majd Luna magyaráz valamit,aztán valaki jön fel a lépcsőn ahol Clarke kis birodalma van.
Mikor megfordult alig hitt a szemének  ugyanis Lexa állt ott teljes életnagyságban.

-Lexa?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Szia Clarke-a barna hajú lány látszólag zavarban volt.
-Te mit keresek itt?
-Csak ezt hoztam vissza-nyújtott felé egy pólót- Véletlenül nálam maradt.
-Köszi,amúgy honnan tudtad,hogy itt dolgozom?-kérdezte mosolyogva
-Luna mondta még a faházban. Megyek nem akartalak zavarni.
-Nem zavarsz. Mára végeztem,és épp készültem kimenni a parkba.
-A parkba?-mosolyodott el Lexa is.
-Igen,ott van a kedvenc helyem. Ha gondolod elvihetlek.

Lexa csatát vívott önmagával,az esze azt súgta,hogy tartsa távol magát Clarketól ,de a szíve mélyén..valami megállíthatatlanul vonzotta a kék szemű lányhoz. Így életében először nem a józan eszére hallgatott.

-Én erre fel nem ülök-jelentette ki Lexa amint meglátta Clarkeot felpattani a motorjára.
-Nyugi van jogsim-vigyorgott a szőke hajú lány.
-De ez akkor is életveszélyes-aggodalmaskodott tovább.
-Megígérem,hogy lassan vezetek. Na gyere.

Lexa bizonytalanul felült a hatalmas motorra és közben átkozta magát amiért megint ilyen közel került a másik lányhoz.

-Ölelj átt!-zökkentette ki Clarke hangja.
-Mi?
-Kapaszkodj belém ha csak nem akarsz leesni.
Lexa óvatosan Clarke vállára tette a kezét mire ő hátrafordult és megfogta a barna hajú lány mindkét kezét majd a dereka köré fonta őket.
-Ne engedj el!-azzal gyújtást adott a motornak és elindult.

Lexának hihetetlenül jólesett Clarke közelsége. Néhány perc elteltével elmúlt minden félelme,sőt még soha nem érezte magát ennyire felszabadultnak és boldogank. Élvezte a nap kellemesen meleg sugarait,ahogy száguldanak az utakon azt kívánta bárcsak soha ne érne véget a nap.

-Na miyen volt?-kérdezte Clarke amint megérkeztek.
-Elképesztő-mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Ezután kellemes csendben sétáltak a parkban,de egyszer csak Clarke megállt és Lexa felé fordult.

-Hunyd le a szemed!
-Miért?-a barna hajú lány szíve hevesebben kezdett verni.
-Bízol bennem?-kérdezte mosolyogva Clarke.
-Én..nos..Igen bízom benned-azzal lehunyta szemeit.

Clarke gyendéden megfogta Lexa kezét és óvatosan vezetni kezdte. A másik lány szíve közben vadul kalapált,és érintése szinte égette a bőrét.

-Oké itt vagyunk-hallota Clarke hangját.
-De hisz ez az én titkos helyem-csodálkozott Lexa.
-Mi?-nézett rá a szőke lány értetlenül.
-Amikor ideköltözünk akkor találtam rá erre a helyre.
-Eddig ez volt az én kis titkos búvóhelyem. Mindig ide jövök ha bánt valami vagy ha egyedül akarok lenni,vagy csak úgy.-mondta kissé csalódottan.
-Köszönöm,hogy beengedtél a kis titkos világodba. Megígérem,hogy köztünk marad-mosolygott rá Lexa.

Ott ültek órákig. Hihetetlen nyugalom vette körül őket. Élvezték a kora esti idő minden percét. Clarke néha rápillantott Lexára, egészen megbabonázta a lány szépsége. Meg akarta őt ismerni. Tudni akarta,hogy fél e a sötétben,mi a kedvenc filmje,hogy hogyan issza a kávéját,szeret e az esőben sétálni. Egyszerűen tudni akarta milyen is valójában Lexa Woods.
A lány hangja rángatta vissza a valóságba.

-Mennünk kellene. Kezd besötétedni.
-Rendeben,hazaviszlek.
-Nem kell,nem lakok olyan messze.
-Lexa hazaviszlek. Nincs vita-mondta mosolyogva- Mondd a címet.

Clarke olyan lasan vezetett amennyire csak lehetséges volt-noha általában száguldozni szokott. Egyszerűen Lexa közelében akart lenni,maga se értette miért de hihetelenül jólesett neki a lány közelsége.

-Köszönök mindent-modta Lexa amint megérkeztek.
-Nincs mit. Szép álmokat!-mosolygott rá Clarke.
-Neked is! Talán még újra találkozunk.-mondta a barna hajú lány végig Clarke szemébe nézve.