Vért hányó virágok (novella)

Az arcom talán sosem volt az enyém, mindig is hozzád tartozott. Jobban szeretted, mint én. Jobban elfogadtad, mint én. Ezerszer megérintetted szeretetből, míg én csak akkor vetemedtem ilyesmire, ha nagyon muszáj volt, ha vak világomban tükörbe nézve sem láttam, hogy mosolygok-e avagy szánalmasan zokogok.

Olyankor muszáj volt. Tudnom kellett, hogy amit látok, valódi-e.

Megérintetted az ajkaimat, azt a mocskos szájat, mely disznó módjára ette a vályúból a moslékot, túrta a sarat, a földet, a fákról lehullott színes avart, a szél forgatta leveleket. Azokat az ajkakat, melyek az ecsetet a festékbe mártották, hogy aztán formátlan fekete tócsákat fessenek a cigarettacsikkekkel agyondobált járdakövezetre. A te kezeid azokat is feltérképezte, a valóságot, az árnyékot, a halált, a bűzlő fogaimat és a torkomat. Te meg merted őket simítani, pedig tudtad, hogy miket tettek, hány olajtól, füsttől, tűztől, rágógumitól és ételmaradéktól ragadó másik szájat csókoltak meg. Tisztában voltál vele, hány ember halálos ítéletét ordították, szóban hány lelket korbácsoltak meg, hány állatot vágtak fel élve, hány hangyának tetsző gyermek jövőjét taposták el, hány aluljáróban fekvő hajléktalanba rúgtak bele.

Te mindent tudtál rólam, és mégis a szemembe néztél, amikor mindenki félt tőlem.

A fülembe suttogtál a tűztől vöröslő hajnalhasadtakor. Mindenki ordított, tüzet mentek oltani, melyet én gyújtattam. Mindent hallottam, hányan átkozzák a nevem, hányan fejezik ki dühüket, utálatukat irántam.

Én nem akartam rosszat. Nem akartam ölni, se senkit sem bántani.

Azt hiszem, ezt is tudtad.

De nem tudtad megmondani.

A fülembe való suttogás nem jutott el a tudatomig. Az egész világ kiáltozását meghallottam, de a tiédet nem. Csak elképzelni tudtam, hogy mit suttogsz: „Hiába szólok hozzád, nem hallasz meg. Azt hiszem, megnémultam. A hangom felszakad a torkomból, de nem tud teljesen kibukni belőlem. Az üres falak sem tudnak meghallgatni, még a madarak csipogása is elnyom. Mikor veszed már észre, hogy én melletted állok? Mikor tudsz végre elfogadni? Csak fogadj el, fogadd már el, hogy többé nem vagy egyedül! Ne fogd be a füled, ne zárj ki magadból! Az a jó, ami én vagyok, a te részed is."

Egyre kétségbeesettebben néztél rám, de azért minden egyes nap türelemmel sétáltál az oldalamon, türelmesen nézted végig, amint újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el. Nem bírtam elviselni a boldogságot, boldogtalan akartam lenni, de nem hagytad. Állandóan megcsókoltál, vagy rávettél, hogy én csókoljalak meg. Szökőkutak körül piknikeztünk, együtt énekeltünk, együtt suttogtunk, együtt hallgattunk, egymás gondolatát fürkésztük. De csak te értettél engem, én tényleg kizártalak.

A mindened voltam, vigyáztál rám. Nem hagytad, hogy mások bántsanak, vagy, hogy magamat bántsam, azonban a liliomokat, melyeket letapostam, nem tudtad megvédeni. A rózsákat levágtam, elajándékoztam a szemétdomboknak, utcasarki szemetesek kebelébe dugtam a legnevesebb, legértékesebb lepkék hulláit. Elvágtam magamtól a színeket, az örömöt, a vigaszt.

Mindet szerettem, és mindet eltaszítottam.

Mindent s mindenkit.

Sosem tudtam igazán örülni bárminek is. Láttad rajtam, hogy szenvedek, amiért nem szenvedhetek.

Egyre kevésbé reménykedtél, hogy egyszer meggyógyulok, egyszer beforrnak a szívemen tátongó lyukak, melyek azt üvöltötték az idő minden egyes minutumában, hogy szedjem darabokra a világot, és akkor majd minden jobb lesz. Csak a hited tartott mellettem, a hitedet nem tudtam semmivé porlasztani, pedig ezernyi kínzóeszközzel próbáltam.