She, Lune

Prológus

23:57. Már csak három perc. Mielőtt még azt hinnéd, hogy ez valami kellemes szilveszteri este, sajnos fel kell hogy világosítsalak. Közel sincs szilveszter és az este annyira távol áll a kellemestől, mint innen Tibet. Az innen történetesen Vicksburg, ami egy közepes méretű város Mississippi államban. Anya szereti, én teljes szívemből rühellem. A város koszosságát, az itt élő embereket, a hatalmas szürke háztömböket és az öt gettónegyedet, amiket néha nagyon nehéz kikerülni. Mi a Zöldnegyed mellett lakunk, ami talán az összes közül a legveszélytelenebb. Csak heti egy-két súlyosabb bűncselekmény történik. Ma április 18-a van, legalábbis még három percig. Most már csak kettő. Ez a dátum, vagyis inkább a holnapi dátum csak egy szempontból jelentős. Ezen az estén fogják testemet elnyelni a Mississippi folyó vad hullámai. Hogy honnan tudom? Én döntöttem így. Időpontokat jelöltem meg, hogy mindenképp véghez tudjam vinni ezt a vallásom által elítélt cselekedetet. 23:40-kor kellett elkezdenem írnom a búcsúlevelem. Szívszaggatóan elköszöntem anyától, a mostohaapámtól, attól az undorító, alkoholista Rogertől, az osztálytársaimtól , a szomszédainktól, unokatestvéreimtől és a tanáraimtól, akiket talán a legkevésbé gyűlöltem ezen személyek közül anya után. Mindenkiről levettem a terhet, hogy ő tehet róla, mert annyiszor végighallgattam, hogy az mégis milyen ördögi dolog, hogy valaki öngyilkossága után hibáztat valakit, és az további életében végig ezen fog őrlődni. Szóval én még most is ilyen mérhetetlenül kegyes leszek az embertársaimhoz.

00:00 van, eljött az idő, hogy elinduljak itthonról. Lábujjhegyen, teljes sötétségben kiosonok a jól ismert előszobába, megfogom cipőmet és pulóverem, amiket majd a lépcsőházban fogok felvenni, hogy ne csapjak nagy zajt. Kilépek a lakásból, és megpillantom a velünk szemben lévő ajtót, a 14-est. Egy negyvenes házaspár lakik itt, Prisley-ék akiknek mindig kivihettem a kutyájukat, Rory-t sétálni, míg meg nem halt. Utána amikor próbáltam Rory-t elkérni, Mrs. Prisley sírni kezdett, és azt hittem emiatt én vagyok a hibás, amin hetekig őrlődött a nyolc éves énem. Azóta utálok mindent ami egyszer meghalhat. Még egyszer körbenézek, majd elindulok gyors léptekkel a régi linóleum lépcsőkön, ahol annyiszor edzettem, mert azt hittem így tetszhetek a lányoknak, és mert a fitneszcsatornán azt mondták ez jó. Kiléptem a kapun és orromat megcsapta a szokásos förtelmes bűz, amihez az évek során egészen hozzászoktam, de most kivételesen mégis öklendezni kezdtem tőle. Meglehet, hogy nem a szag tehet róla.

00:10-re már a Vicksburg hídnál kell lennem, ami tőlünk egy öt percnyi séta távolságra van, ha addig nem gondolom meg magam, és nem kísérelek meg visszafordulni. Két perccel múlt éjfél és most először fordult meg a fejemben, hogy mégse tegyem meg, mert elsétáltam a régi iskolám mellett. Oda még szerettem járni. A tudásszomjam hatalmas volt, érdekelt a tanagyag, és még barátaim is voltak. Olyan könnyű volt akkor még barátkozni. Beálltam hozzájuk fogócskázni, nem kellett beszélgetnem velük, mégis jóban voltam velük. Manapság amint megszólalok egy osztálytársam közelében, furcsa grimaszokat vág, vagy egyszerűen csak nem figyel rám, és nem is próbál úgy tenni. Inkább beszélgetnek a nagy házibulikról, ahol vicces sztorik születnek, legalábbis szerintük. Mert ugye milyen vicces az, hogy Maddison Hallivell, aki egy igazán kellemes lány lenne amúgy, kihányt az ablakon az alsó szomszéd műrattangarnitúrájára. Valamiért én soha nem nevetek az ilyen történeteken, valamint részesük sem szeretnék lenni, és ezért az emberek nem szeretnek. Előbbi megtántorodásomat elfelejtem, és csak még gyorsabb léptekkel sétálok tovább. Befordulok 7th Street vizeletszagú sarkán és megpillantom a Vicksburg- hidat. Most monumentálisabb mint valaha. Kicsit megrettenek látványától, de három perc múlva a híd közepén kell lennem, szóval határozottan elindulok irányába. Elhaladok a fodrászom, a pékségünk, a trafikunk, a fogászom és a metróállomás mellett, ahová minden nap lementem, és mostmár soha többé nem fogok.