A halott fiú szerelmes levelei

3 - A halálon túl is szeretve lenni

A városszéli virágboltban csepegett a csap. Hangosan potyogtak a vízcseppek a mosogatóba, ahol a már majdnem túlcsorduló tartályban kiszáradt, lehorgasztott fejű vörös rózsák éledeztek. Zárás előtt a virágárus betette őket a mosogatóba, hogy majd másnap levágja a száruk végét – ezzel az életükből nyisszantva egy darabkát –, és egy vázába teszi őket, hogy kívánatosak legyenek a vásárlók számára.

Tudta, hogy lesz vizünk, igaz? – találgattak a virágok, miközben kinyújtóztak, leveleiket úsztatták a hűs vízben. – Nem hagyott volna minket meghalni. Szeretett minket, a záróra nem jelenthetett neki többet, mint mi – sóhajtották.

A boltocskát beborította az éjszakai homály. Az utcáról bevilágított egy lámpa fénye, sárgás derengésbe vonta a kirakatot. Sötéten aranylott egy porcelán cica, ami kaspós, kosárkákba pakolt kék nefelejcsekre és mindenfajta nemesített, de egykor mezőn nyíló bokrétákra vigyázott. Mikor egy fiú megállt a macska virágai előtt, az sandán, gyanakodva nézett az ifjúra.

– Nem viheted el őket – fújt egyet, majd mikor a bámészkodó megrökönyödve nézett rá, újra mozdulatlanná dermedt. – Akkor sem, ha szépen nézel rám.

Irigy porcelán figura volt, nem szeretett megválni attól, amit a sajátjának tekintett, pedig általában érkezett utánpótlás. Már rengetegszer vitték el a legbecsesebb, legszeretettebb kedvenceit, melyeknek ugyan nem érezhette az illatát, de maga a színpompás látvány teljesen megbájolta, rabjává tette. Már a gondolattól, hogy esetleg megint elrabolják tőle a szépségeit, kilelte a hideg. Megszerette őket, nem akart újakat.

A fiú az ajtóhoz lépett, leolvasta, hánykor zárt a bolt. Szomorúan hajtotta le a fejét, mikor tudatosodott benne, hogy lehetősége sem lett volna időben odaérni. Eleve későn indult. A kirakathoz ballagott, vissza, a macska elé. Tenyerét az üvegre helyezte, úgy kukucskált be. Látta a kecsesen, magukat kihúzva nyújtózkodó szegfűket, a tarka, néhol fehér, másutt rózsaszín teremtéseket, a fenségesen mosolygó liliomokat, az egyszerűségüktől egyedi tulipánokat és margarétákat. De ő mást keresett. Végigfutatta tekintetét a kancsók és vázák sorain, de nem látott vörös, szerelmi vallomáshoz illő rózsákat. Ő olyat akart, egy csokor mérges, tüskés, bódító illatú rózsát.

Feladva, egy sóhaj bukott ki belőle, miközben még jobban előregörnyedt, megtört alakjából visszaköszönt a búslakodás. Belülről fúrta a szomorúság, mintha vasszegeket vertek volna a szíve közepébe. Rozsdás, ferde szögek voltak ezek, emlékek, melyeket az idő eldeformált, derékba tört. Egykor ő is kapott egy rózsacsokrot, egyet, melyet mikor megfogott, a kezét tüskék tucatjai szúrták össze. Belemélyedtek a húsába, egészen addig tépázták tenyerét, míg vére elő nem buggyant. Akkor megnyugodtak.

– Fáj? – kérdezte, akitől a csokrot kapta.

– Nem.

– Jólesik?

– Igen.

A fiú szemei elé ködfátyol kúszott, az éjszaka füstként ölelte körbe, édesen ringatta. A kellemesen borzongató érintések azonban ólomsúlyúnak bizonyultak, az ifjú térdre ereszkedett. A kirakatban gubbasztó macska még éppen látta a szeme sarkából, amint a fiú átkarolja magát, és sír.

A régi emlékek megérintették, a ki nem mondott szavak most elő akartak törni torkából. Nem akarta őket hagyni, nem akarta őket szabadjára engedni, hiszen tudta, előbb-utóbb új szavak, újabb siralmak jönnek majd, más jajok akarnak szájára kapaszkodni. Hogy elfojtsa őket, az ajkaiba harapott, nem kellett rózsa, bántotta ő saját magát eleget. Először csak halk hüppögés hallatszódott, vállai meg-megremegtek, aztán hirtelen, mint ahogy kiment a boltocska előtti utcai lámpa fénye, egész teste megrázkódott. Zokogni kezdett.