Újra veled Rómában

6. fejezet

Ginoval feszültté vált a kapcsolatunk. Ritkultak a hívások és az üzenetek közöttünk. Kifogásokat kezdett el keresni, miért nem tudott velem beszélni, vagy miért nem volt ideje írni. A legtöbbször mondott ok a munka volt, ami azért volt érdekes, mert eddig is ugyanazt a munkát végezte, de mindig volt rám ideje, most meg hirtelen olyan sokat kellett dolgoznia. A beszélgetéseink is akadozni kezdtek, nem tudtunk már felhőtlenül örülni egymásnak. Gino nem kérdezett a férjemről vagy az otthon kialakult új helyzetről, de én naivul megosztottam vele néhány fontos dolgot, mert tőle vártam segítséget. Vártam, hogy azt mondja, "Júlia, hagyj ott csapot-papot, gyere Rómába, én ott várlak, és boldogan élünk, míg meg nem halunk". Annyira abszurd elvárás volt ez tőlem, főleg, hogy felnőttek voltunk, és mégis... Az eszem tudta, hogy butaság ez az egész, de a szívem akkor is ezt akarta, erre vágyott, de Gino nem mondta ki az áhított szavakat. Többször kezdte azt mondogatni, hogy lehet, jó barátok leszünk, nem pedig szeretők, ami nekem nagyon fájt, hiszen pont ő volt az, aki első perctől kezdve udvarolt, és sokkal tovább ment, mint egy egyszerű barátság. Haragudni kezdtem rá, hogy belerángatott egy kapcsolatba, most meg barátságról beszélt itt nekem.

Ellenben a férjem, száz százalékosan beleadott mindent az udvarlásba. Vacsorázni és moziba vitt, virágcsokrokat küldözgetett napközben, többször felhívott a munkahelyről, buja sms-ket kezdett el küldözgetni, meglepett szexi alsóneműkkel, parfümökkel, igyekezett időben haza jönni és mindent megtett, hogy a kedvemben járjon. Eleinte dühített ez a sok figyelmesség, amivel elhalmozott. Egyrészt, mert csak most jutott az eszébe, több évig miért felejtette el?! Másrészt meg szívem még Ginohoz húzott és bosszantott, hogy a férjem igen sikeresnek bizonyult abban, hogy lassan, de biztosan visszahódítson. De hát végül is hogy a fenébe ne járt volna sikerrel, hiszen őrült szerelemből mentem hozzá és már lassan tizenkilenc éve éltem vele, ellenben Ginot, akit csak pár hónapja ismertem, soha nem láttam és igazából nem tudtam róla semmit.

Eljött az idő, hogy döntenem kellett, hiszen két fele nem voltam képes húzni, az egyiket le kellett zárni, és teljesen logikus volt, hogy melyiket. Igazából nem volt nehéz szakítani Ginoval, mert a kapcsolatunk feszültté, távolságtartóvá vált és a kommunikáció is nagyban ritkult kettőnk között. Próbáltam még harcolni Ginoért, de éreztem, ő már feladta, lemondott rólam. Ennyire gyorsan feladta? Na, igen, ideje volt kijózanodni. Talán mások is voltak mellettem neki, és annyira nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen kapcsolatot nem lehet sokáig fenntartani. Családja is volt, még ha, az ő állítása szerint, az romokban is hevert. Viszont ott volt a kérdés, hogy ha annyira rossz volt neki, miért nem vált már el? És miért nem keresett valakit a környéken? Azt is be kellett látnom, hogy nem lett volna könnyű vele, hiszen ha nem tudta a házassági problémáját megoldani, milyen életem lett volna mellette? Engem is csalt volna?

Elegem lett abból, hogy Gino kerül és csak kifogásokat keres, hogy nem harcol értem, így végül betelt a pohár és búcsú sms-t küldtem neki: "Remélem, találsz valaki jobbat nálam. Ennyi volt. Szia." Miután megnyomtam a küldés gombot, megszállt valami nagy nyugalom és mintha egy kő esett volna le a szívemről. Megkönnyebbültem. Vége volt. Nem kellett tovább aggódnom, hogy a családom rossz időben jön haza, rám nyithatja az ajtót, míg Ginoval beszélek, és nem kellett attól tartanom, hogy feltűnik nekik a telefonom üzenetet jelző pityegése. Gino nem válaszolt az üzenetre...

Ahogy eloszlott a rózsaszín köd és újra normális üzemmódban érzékeltem a valóságot magam körül, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a lányom, Viola nagyon rosszul teljesített az iskolában. Tele volt rossz jegyekkel és rossz társaságba keveredett. Tudtam, hogy ez az én hibám, de annyira lesokkolt nemtörődömségem és önzőségem következménye. Mélységesen szégyelltem magam és először nem is tudtam, hogyan fogjak hozzá a dolgok rendbe tevéséhez.

- Kicsim, sok a rossz jegyed - jegyeztem meg szelíden, amikor egyik délután bementem Viola szobájába és leültem az ágyára. Lányom a számítógépe előtt ült, és éppen a barátnőjével csetelt. Belépésemkor gyorsan elkattintotta az ablakot. Elnéztem lányomat, aki megjelenésében annyira hasonlított Ádámhoz. Magas, vékony lány volt, gyönyörű szép hosszú barna hajjal, és nagy barna szemekkel.

- És? - mordult rám durcásan.

Felsóhajtottam. Tessék, itt vagyunk, újra! Mintha igazából semmi sem változott volna...

- Sajnos ez nem jó, és ezt nagyon is jól tudod - mondtam.

- Eddig ez téged nem érdekelt! - csattant fel a lányom.

- Mert úgy gondoltam, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy ebben a dologban ne kelljen ellenőrizni, hanem meg tudjunk benned bízni és nyugodtak lehessek afelől, hogy megértetted, hogy fontos, hogy jól tanulj, mert a saját életedről van szó. De tudod, mit? Nem érdekel most már, milyen jegyeket hozol haza. Magadnak tanulsz, nem nekünk! Ha el akarod rontani az életedet, akkor tessék, csináld! De, amikor a következményekkel is szembe kell nézned, akkor is ugyanígy reagálj, hogy "és"! És oldd meg magadnak! Ne gyere akkor anyuhoz meg apuhoz, hogy húzzanak ki a pácból! Akkor is legyél ugyanolyan felnőtt, mint most. Rendben? - mosolyogtam, majd nyugodtan felálltam és kifelé indultam a szobából. Lányom utánam kapott és ölelésembe bújt.

- Jaj, anya, ne haragudj! - szipákolta. - Csak annyira bántott, hogy te és apa veszekszetek. Főleg az, hogy annyira haragszol apára és nem értékeled, mennyi mindent tesz érted.

Gyengéden megsimogattam lányom haját.

- Tudod, Viola, ez azért nem ilyen egyszerű... Az, hogy most apa szalad utánam, mert gond van, az egy dolog. De apa nem udvarolt ilyen hevesen már évek óta...

- Ez igaz - felelte lányom, majd szomorúan hozzátette: - Már azt hittem, tényleg elhagysz bennünket. Tudod, az iskolában az osztálytársaimnak legnagyobb részének elváltak a szülei. Én mindig annyira büszke voltam arra, hogy az enyémek együtt vannak, és ráadásul még szeretik is egymást. Megrémisztett a gondolat, hogy én is olyan nyomorult leszek, mint azok az osztálytársaim. Rémes, miket mesélnek... Az egyiknek mostohaanyja van, aki gyűlöli őt. A másiknak csalta az anyját az apja, most az apjának új családja van. De van, aki azon panaszkodik, hogy az anyja hozott új pasit a házhoz, aki nyálcsorgatva bámulja az osztálytársnőmet...

Eszembe sem jutottak ezek a dolgok, most újra más megvilágításba helyeztem a Ginoval való kapcsolatomat. Ha miatta elváltam volna Ádámtól, és tényleg összeköltöztem volna Ginoval, mi lett volna Violával? Ha az apjánál is maradt volna, azért néha meglátogatott volna bennünket, mi lett volna a garancia, hogy Gino nem vet szemet a lányomra? Lányom éppen bimbózott, szépen nőiesedett... Egy idegen férfi másként néz a lányomra, neki nem a lánya, hanem egy fiatal nő... Ez újra csak megerősített abban, hogy jól döntöttem, amikor befejeztem a kapcsolatomat Ginoval.

Violával elbeszélgettem még egy kicsit. Ginoról egy szót sem szóltam, de úgy nagyjából meséltem neki, mi vezetett el bennünket a kialakult helyzetig.

Figyelmemet ismét a családom felé fordítottam és én is megtettem mindent, hogy helyre rázódjunk. Azért nem volt könnyű, mert én tényleg szerelmes lettem Ginoba, és nem volt olyan egyszerű csak úgy kitörölni őt a szívemből. Valamilyen szinten el kellett gyászolnom ezt a kapcsolatot, ki kellett analizálnom, hogy teljes mértékben megnyugtassam magamat, hogy jól döntöttem, valamint el is kellett siratnom... Egy darabot kitépett a szívemből, ez igaz.... De a többi Ádámé volt....