Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Olive szemszöge:
Hiába is próbáltam volna tagadni az egyértelműt, a könnyeim már réges-rég elárultak Baekhyunnak mindent, az orvosról nem is beszélve. Meg volt róla győződve, hogy Baek a baba apja, ahogy arról is, hogy azalatt a rövidke idő alatt, míg magunkra hagyott, elújságoltam neki az "örömhírt" -azonban nekem eszem ágában sem állt megosztani vele. Még véletlenül sem akartam, hogy tudomást szerezzen róla, ezért is szerettem volna, ha minél hamarabb elhagyja a kórtermet, de ő persze megmakacsolta magát -aztán pedig jött a doki, aki keresztülhúzta a számításaimat, elég alaposan. Dr. Park rettenetesen érezte magát, amiért "elrontotta a meglepetést", és elvette tőlem a lehetőséget, hogy én magam jelenthessem be a várandósságomat a "páromnak", így hát sűrű bocsánatkérések közepette hagyott ismét kettesben minket. Legszívesebben abban a szent minutumban kirohantam volna ebből az átkozott helyiségből, ahogy kinyílt az ajtaja, de az utóbbi időben folytatott felelőtlen életmódomnak köszönhetően még ahhoz is alig volt erőm, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet.
Sohasem éreztem még magam ennyire megalázva vagy ennyire kiszolgáltatottnak. Azt kívántam, bárcsak felébrednék ebből a rémálomból.
Én ezt nem akartam! Nem akarom. Most mégis mit mondjak neki? Mondjam el az igazat vagy...
Várjunk csak! Miért is agyalok én ilyeneken? Semmiféle magyarázattal sem tartozom egy olyan embernek, aki képes volt egyik napról a másikra a kukába dobni a barátságunkat!
- Miért vagy még itt? -emelem rá határozottan, érzelmektől mentes tekintetemet.
Nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire összetört, csalódott, dühös és reményvesztett vagyok ezekben a percekben.
Csak azt akarom, hogy menjen el. Hogy ne legyen itt, és soha ne is nézzen vissza -mert én tényleg ezt akarom... Igaz?
Aish! Mégis kit akarok én átverni?
Nem akarok újból magamra maradni, ahogy azt sem akarom, hogy a legjobb barátom itt hagyjon... és épp ezzel van a baj, mert ő már nem a legjobb barátom -sőt, talán soha nem is volt az.
- Hogyhogy miért? -lepődik meg látványosan, értetlenül pislogva nagyokat.
- Miért jöttél el egyáltalán? -esek neki ismételten, immáron kevésbé tudva kontrollálni az indulataimat.
- Mert mondjuk felhívtak, hogy kórházba kerültél...? -teszi fel a költői kérdést, felvont szemöldökkel, olyan hangsúllyal, mintha komplett idióta lennék. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez sem segít a megnyugvásban.
- Amit még mindig nem tudok megérteni, hogy miért. -pufogok továbbra is, keresztbe font karokkal.- Amúgy is, mit mondtak vagy egyáltalán kivel beszéltél? -nem, mintha bármin is változtatna a válasz.
