Neighbours

1.Fejezet

Keith

Meredt tekintettel bámultam a laptopom képernyőjét, miközben a kanapémon ültem összegömbölyödve a takaróm társaságában. Igazán akartam volna csinálni valami értelmesebbet, de egyszerűen ötletem se volt mivel kéne elütnöm az időm. Természetes volt, hogy pont akkor nem jutottak eszembe ezek, mikor végre volt egy szabadnapom, amikor se munkába, se egyetemre nem kellett mennem. Persze mikor el vagyok havazva ezer jobb elfoglaltság jut eszembe, de így..
Pedig az eddig napom tökéletesen alakult: délig alvás, aztán pizza ebédre, majd egy órákig elhúzódó Brooklyn 99 maraton. Még arra is volt időm, hogy megöntözzem a kaktuszaimat amik már hetek óta könyörögtek, hogy mentsem meg őket. Így nem akartam pont most elrontani a napot.
Végül úgy döntöttem, hogy valahogy kiszabadulok a kényelmes és meleg takaróm fogságából, és körbesétálok a lakásban, hátha közben eszembe jut valami. A bal lábam már amúgy is elkezdett zsibbadni, és reménykedtem benne, hogy meg tudom még állítani a folyamatot.
Tehát lassan felkászálódtam, de néhány másodpercig csak egy helyben álltam, várva, hogy a vérkeringésem újra normális legyen. Miután már úgy éreztem, hogy biztonságosan tudok járni, elindultam a konyha felé, azzal a céllal, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, mert az ivásról teljesen elfeledkeztem az elmúlt órákban.
Viszont mikor a nyitott ablakomhoz értem, úgy döntöttem teszek egy megállót. A kezeimet ráhelyeztem a műanyag párkányra, majd kidugtam a fejem, remélve, hogy nincs felettem egy rohadt galamb. Azok a szárnyas seggfejek ki tudtak készíteni néha, de most szerencsére egyedül voltam.
Fejemet felemeltem az ég felé, mely ma igazán tiszta volt, csupán néhány felhőpamacs koszolta be. Még néztem egy ideig, de a tömény kékségét nem bírta sokáig a szemem, szóval tekintetemet leirányítottam inkább az utcára. Mivel a másodikon laktam, elég jó rálátásom volt a járókelőkre, de a távolság is meg volt köztünk. Azokon a napokon, mikor nagyon unatkoztam, vagy elment a wifi általában azzal szórakoztattam magam, hogy papírrepülőkkel bombáztam azokat az embereket, akik nem tűntek szimpatikusnak. Néha még üzeneteket is írtam beléjük, de ha még el is találtam valakit, soha nem olvasták el.
A mai napon viszont valami sokkal érdekesebb ragadta meg a figyelmem. Az út szélén egy kamion álldogált, melyből épp bútorokat pakoltak ki, és vittek el a lépcsőházunk ajtaja felé. Úgy látszott végre megvették a mellettem lévő lakást. Bár őszintén, nem is igazán tudtam mióta árusítják, tekintettel, hogy én is csak néhány hete költöztem be.
Régebben a barátom, Shiro és a jegyese Adam laktak itt, de úgy döntöttek beköltöznek egy nagyobb lakásba, és felajánlották, hogy nekem adják ezt. Természetesen azonnal igent mondtam, mert eddig az egyetemem koleszában éltem, amit szerettem, de egy saját albérlet azért mégis más. Ráadásul elég olcsó is volt, arról nem beszélve, hogy közel volt az egyetememhez. Az egyetlen probléma az volt, hogy senki se élt a közelembe, akit ismertem, így ha nagy ritkán találkozni akartam valakivel utazgatnom kellett.
Ezért már most elhatároztam, hogy kivételesen összeszedem az energiámat ahhoz, hogy bemutatkozzak az új szomszédnak. Ha eljön az ideje.

■■■

Épp az utolsó szelet pizzámat ettem, mikor üzenetet kaptam Shirotól, hogy hétre menjek le a Balmera pubba. Még csak meg se kérdezte, hogy akarok-e, szinte utasításkén adta ki. Amit amúgy jól tett, ugyanis semmi kedvem nem lett volna az elkészüléssel bajlódni. Viszont így egy belső hang azt kezdte mondogatni nekem, hogy mi van ha valami nagyon fontosról van szó? Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a csábításnak, így egy gyors üzenettel válaszoltam, majd megnéztem az időt a telefonomon.
Kb. negyven percem volt arra, hogy elkészüljek, ezért úgy döntöttem, beiktatok egy gyors zuhanyzást, mert egész biztos voltam benne, hogy az egész napi otthon fekvés megérződött volna rajtam.
A fürdőszobába menet viszont megütötte a fülemet egy halk énekhang. Először nem tudtam, honnan jött, majd hirtelen eszembe jutott, hogy talán az új szomszéd játszik valamin. Egy kicsit hülyén éreztem magam, de azért rátapasztottam a fülemet a falra, és kíváncsian vártam, hogy újra meghalljam a hangot. Ezúttal viszont egy gitár is kísérte, bár épp hogy kilehetett venni. A szomszéd valamilyen idegen nyelven énekelt - nem voltam benne biztos, de talán spanyolul - ami igazán illett az akusztikus gitárhoz. Habár nem szerettem az ilyesfajta zenéket, ez az egy valahogy nagyon megbabonázott, pedig még csak a szöveget se értettem. Még percekig álltam ott, és még egy pohárt is szereztem, hogy jobban halljak, mikor hirtelen abbamaradt az ének. Egy kicsit szomorú voltam, hogy elment az ember, de így legalább eszembe jutott, hogy épp zuhanyozni készültem.
Ezután gyors tempóban próbáltam elkészülni, de még így is futólépésben kellett lemennem az utcára, hogy biztos ne késsek el. Miközben felpattantam a motoromra nagyon reménykedtem, hogy nem lesz dugó, és hogy nem felejtettem otthon semmit. Végül elindultam az úton, kissé gyorsabban a megengedettnél. Még sose láttam járőröket a környéken, meg amúgy is, nem valami forgalmas helyen laktam.
Ezzel a sebességgel negyed óra múlva már ott is álltam a Balmera előtt, ami most a szokásosnál is tömöttebbnek tűnt. Így végignézve a városba beolvadó épületen, elgondolkoztam, miért is vállaltam be azt, hogy kimozdulok, mikor maradhattam volna otthon egyedül. De ha már eddig eljöttem, nem adhattam fel, így leparkoltam a motoromat, és mély levegőt véve elindultam a bejárat felé.
Be se kellett lépnem, méterekről lehetett hallani a halk zene lüktetését, és az emberek vidám hangjait. Az ajtó nyitva állt, és épp néhány fiatal srác lépett ki valamin röhögve, kezükben egy-egy sörrel. Ügyesen elsiklottam mellettük, de közben majdnem beleütköztem egy kifelé döcögő lányba, aki semmi ok nélkül megpaskolta a vállam.
Ekkor már szerencsére bent voltam, és csak meg kellett találnom Shiroékat. Kerestem egy pontot, ahol nem volt akkora forgalom, és a fejemet forgatva próbáltam kivenni a nagy darab embert a tömegből. Csak néhány perc kellett, mire végre megláttam, ahogy Shiro a pult mellől integet nekem, az oldalán Laurával, vagy ahogy mi szólítottuk, Allurával.
Gyorsan elindultam tehát feléjük, átverekedve magam a tömegen, ami úgy mozgott, mintha egy nagy darab élőlény lenne. Mire végül odaértem, meglepetten vettem észre, hogy valaki más is álldogál mellettük.
A fiú velem egyidős lehetett, barna, összeborzolt hajjal, és sötétkék szemekkel. Éppen vigyorogva mesélt valamit Allurának, de mikor odaértem, hirtelen abbahagyta, és összehúzott szemmel nézett végig rajtam.
-Sziasztok - biccentettem a többieknek, próbálva ignorálni a srácot.
-Keith! Örülök, hogy eljöttél! Az üzenetedből nem tudtam biztosra mondani - vakarta meg a tarkóját Shiro.
-Úgy tűnt valami fontosról van szóval jöttem - fontam keresztbe a kezem, és egy gyors pillantást vetettem az idegenre.
-Oh, igen. Be akartalak mutatni Lancenek. Most kezdtem el mentorálni néhány másik sráccal együtt, és gondoltam...
-Tuti emlékszel rám. Lance McClain? Gimiből? - vágott Shiro szavába a srác, miközben felhúzott szemöldökkel nézett rám.
-Én... nem - ráztam meg a fejem, összezavarodva.
-Évfolyam társak voltunk! Még vívni is egy helyre jártunk - forgatta meg Lance a szemét, és kicsit rosszul éreztem magam, amiért egyáltalán nem rémlett a srác. Shiro közben segítőkérő pillantásokat lövellt Allura felé, abban a tudatban, hogy nem fogom észrevenni.
-A lényeg, hogy arra gondoltunk Shiroval, hogy jó lenne ha összebarátkoznátok, vagy valami, mivel egy egyetemre jártok - szólalt meg a lány, egy erőltetett mosollyal az arcán. Hirtelen megint felsőben éreztem magam, ahol a nevelő szüleim mindig arra kényszerítettek, hogy barátkozzak össze a szomszéd gyerekekkel, bármennyire is voltak seggfejek. Már épp mondani akartam valamit, amikor Lance hirtelen elmosolyodott, és hevesen integetni kezdett a tömegbe.
Kellett még néhány másodperc, hogy észrevegyem a nagy darab srácot, és mögötte lépkedő lányt, akik érkezésének Lance annyira örült.
-Bocsi hogy eddig tartott, de kész őrület ami a mosdóknál van - lépett oda hozzánk a nagy darab.
-Keith, ők itt Hunk és Pidge. Őket is mentorálom Lanceszel együtt - mutatott a kettőre Shiro. Én csak röviden biccentettem, majd tekintetemet a bárpult mögötti italokra szegeztem. Habár pincért nem láttam sehol, úgy éreztem, hogy le kell majd döntenem néhány italt a mai estére, ha túl akarom élni.
Eközben a többiek folytatták a beszélgetés, és úgy látszott mindenki jól érzi magát. Egyedül Lance nézelődött össze-vissza, összehúzott szemöldökkel.
-Ez a hely szörnyű - jelentette ki végül, megrázva a fejét.
-Hé, haver, itt dolgozik a barátnőm! - bökte meg Hunk a fiút sértetten.
-Ez még nem változtat a tényeken - vonta meg a vállát Lance, majd hirtelen felcsillant a szeme
- Én viszont ismerek egy helyet, ami tuti tetszene nektek!
-Igen? És mi a neve? - néztem a fiúra kételkedően. Lance csak elmosolyodott, majd egy gyors pillantást vetett a barátaira.
-Voltron.

hey, hey
omg egy ev utan ujra visszatertem wattpadra, raadasul egy klance ficcel. oszinten nem is tudom mit mondjak, remelem talalok nehany voltron fan-t es bovithetem a hazai fanficeket. a kovetkezo reszeket pedig hozom ahogy tudom:D