Cold | lh • Befejezett

35

– Csak rosszat álmodtál. Blake jól van, most volt bent nála az apád.

– De én láttam...- körbe néztem, és még mindig a rendelőben ültem. Az egész csak egy álom lett volna?

– Nagyon kivagy merülve.- ölelt magához Calum.

Igaza volt. De ha elalszom, akkor csak erről fogok álmodni. Nem akarom újra és újra átélni azt, hogy Cold meghal. Mert nem fog. Mert ő a legerősebb ember akit ismerek, nem szabad feladnia.

Blake szemszöge:

Egésznap gondolkodtam, az emlékeim filmszerűen jelentek meg előttem. Minden jó és minden rossz. A nehézségek tesznek minket erősebbé. Én azt hiszem, hogy az ember akkor teljesítette a küldetését, ha mindazokat a képességeket, amelyek benne rejtőznek, felszínre hozza és átadja a többi embernek. Ehhez nem kell semmiféle különleges tehetség. Sokkal inkább szükség van elszántságra és kitartó erőre. Ha az ember a saját egyéniségét hozzáadja az egészhez akkor nem élt hiába. Annyi mindent tudnék tenni, hogy a világ amiben élünk egy jobb hely legyen. Ezután határoztam el, hogy küzdeni fogok. Egyszer már legyőztem. Másodszorra is sikerülni fog.

– Blake? - dugta be a fejét Mr.Hemmings.

– Gyere.- mosolyodtam el.– Döntöttem.- jelentettem ki.– Harcolni fogok.- mondtam büszkén. Pedig ez egy alap dolog mikor valaki halálos beteg.

– Nagyon helyes kisasszony.- mosolyodott el.–Viszont a fiam...- vette komolyabbra a szót.– Egész nap kint ül a rendelőben. Bejöhet?

Egy aprót bolintottam. Nincs erőm vele veszekedni. De nem bírom már nélküle, hiányzik minden egyes porcikája. Megállt az ajtóban. Kék szemei vörösek lettek és hatalmas barna karikák díszelgtek alatt. Nem is tudom hogyan, de mintha hirtelen kijózanodtam volna, tisztán láttam a dolgokat és rájöttem miket kellett neki átélni.

– Ne haragudj Luke...- mosolyodtam el nehezen.

Nem szólt semmit csak a könnyeivel küzködve leült mellém és megfogta a kezemet. Mielőtt megszólalt volna vett pár mély levegőt.

– Én miért nem voltam elég? - kérdezte.– Én miért nem voltam elég indok arra, hogy harcolj? Miért kellett ehhez egy másik ember akit nem is ismersz...?

– Luke, nem erről van szó...

– Nem, Blake! - nyelt egy nagyot.– Én mindennél jobban szeretlek. Én mindent megteszek érted, még az egyetemről is lemondtam. De egyszerűen azt érzem, nem vagyok elég egy ilyen lánynak mint te...

– Ezzel mit akarsz mondani? - néztem gyönyörű szemeibe.

– Azt hogy szeretlek. Azt, hogy mindig itt leszek neked. De ezt lelkileg nem bírom tovább, és kéne... - gondolkodott el.– Egy kis távolság. Nekem is rendbe kell tennem az életemet és neked is.

– Szóval szakítani akarsz? - belülről már sikítottam a fájdalomtól.

– Igen.

– Tudtam hogy ez lesz.- kis naiv Blake.

- Majd beszélünk.- állt fel majd elviharzott.

Amitől a legjobban féltem bekövetkezett.
A tragédiák néha összehozzák a párokat. Máskor meg szétválasztják őket. Mi az utobbit kaptuk. Ahhoz, hogy egy szerelem igazi legyen, nem kell, hogy egy életre szóljon. Nem az határozza meg egy szerelem minőségét, hogy mennyi ideig tart. Minden elmúlik, még a szerelem is. Van, hogy valakinek a halálával, van, hogy csak úgy, magától. Nem muszáj, hogy a legszebb szerelmi történet két olyan emberről szóljon, aki egész életében együtt volt. Szólhat ez olyan szerelemről, amely két hétig, két hónapig vagy két évig tartott, mégis fényesebben és hevesebben lángolt, mint bármelyik más szerelem előtte vagy utána. Soha ne sirasd elbukott szerelmet, hiszen olyan nincs is. Az agy számára minden szerelem egyforma. Tudom, hogy igaz volt. Lehet emiatt nem sírok. Vagy a gyógyszerek miatt. De boldog vagyok, hogy egyszer vele voltam. És ha meggyógyultam, minden erőmmel azon leszek, hogy vissza találjunk egymáshoz. Olyan fura és gyors volt az égész. De lehet ez kellett ahhoz hogy észhez térjek. A poklot járta meg miattam.  Luke apja lépett be hozzám. Azt hittem jól bírom ezt az egészet, de annyira hasónlított Lukera hogy eltörött a mécsés és az összes fájdalmam egyszerre jelent meg, és úgy sírtam mint még soha életemben.