Az iroda fülledt levegőjét csak a beépített légkondi kavarta fel, ami inkább fújt csak port, mint hideg levegőt. Az egész nap csak jelentésekből állt és folyamatos fejtörésből, nem beszélve a bűntudatról, amikor egy kapott ügy a döglött akták között landolt.
- William! - Kocogtatta meg óvatosan az üvegajtót a hölgy, majd szó nélkül lökte be azt a csípőjével és belibbent a kicsi helységbe, egyik kezében egy poharat tartva, a másikkal pedig iratokat szorítva a mellkasához. Fekete szemei izgatottságot tükröznek, ahogyan közelebb lépdel a férfihez és rádől az íróasztalára, azzal együtt az aktákra is. Széles rókavigyor ül a szájára, ahogyan közelebb hajol, mintha csak a világ legnagyobb titkát készülne elmondani. - Hallottam egy pletykát veled kapcsolatban.
- Cordelia, elmondtam már ezerszer, hogy miért nem érdekelnek a pletykák. - Vág rögtön a szavába a szóban forgó fél, szúrós pillantásokat vetve a lányra. Úgy tűnik ez nem volt elég, ugyanis a másik töretlen mosollyal pillant rá. - Te is jól tudod, hogy mi a véleményem erről...
- Hoztam neked kávét, cukor nélkül, tejszínnel, ahogyan szereted. Igyál egy kicsikét. - Elé tolja a papírpoharat, míg William felvont szemöldökkel mered hol rá, hol a pohárra. Végül csak megadja magát és belekortyol, a peremére suttogva valami "köszönöm" félét.
A lányt elönti az elégedettség, amint tudatosul benne, hogy a terve sikerrel járt, s a kollégája azokban a percekben, amikben a kávéjával van elfoglalva, nem tud majd beleszólni abba, amit el szeretne mondani.
- Tehát azt hallottam valakitől, hogy a főnök új munkatársat vett fel... - Kezd bele lassan és óvatosan, hiszen tudja, hogy most jön a pletyka fekete leves része. - ...és a társadnak szánja. - Gyorsan hadarja el, de látszólag még mindig nem elég gyorsasággal, ugyanis a férfi a meglepettségtől félre nyeli az italt és a székben kétrét görnyedve próbálja meg felköhögni a tüdejébe jutott kávét. Cordelia azonnal mellé ugrik és megveregeti a vállát, ha már másra úgysem képes. Kiemel az öltönyéből egy papírzsebkendőt és átnyújtja Willnek, mikor már az állapota javulni látszik. - Nagyon sajnálom!
- Meg akarsz ölni, bazdmeg! - Csak ennyit présel ki magából, majd egy gyors mozdulattal arrébb löki a nő kezét és puszta kézzel törli meg a szája sarkát. - Nincs szükségem társra, tökéletesen megvagyok egyedül is.
A hölgy arcára keserű ábrázat ül ki, amikor meghallja ezeket. Megigazítja a fekete ceruza szoknyáját és egy nagy sóhajtással a füle mögé tűri a kontyából kicsúszott vörös tincseket. Immáron hat éve, hogy újra felvállalja a hajszínét. Előtte festette, méghozzá feketére, egy gyerekkori trauma miatt. Egyszerű csúfolódás volt, viszont olyan rosszul érintette az akkor még óvodás korú lányt, hogy egy életre megutálta az egyedi adottságát.
A férje szeretette meg újra vele saját magát és a házasságuk óta vállalja fel büszkén azt, ami az eddigi életében csak a kiközösítéssel volt egyenlő számára.
Ezért volt annyira boldog amikor a fülébe jutott az új dolgozó híre. Úgy gondolja, hogy jól jönne egy kis társaság Willnek, egy barát, úgymond, aki újra elfogadhatatlanná saját magát vele és megmutathatná vele, hogy a hibák az élet velejárói.
- Nézd, tudom, hogy nem egyszerű, de adj neki egy esélyt. Csak munkatársak lesztek, ugyan már! Úgy reagálsz rá, mintha hozzá kellene menned! - Csattan fel a hölgy, frusztrált farkasszemet nézve a férfival, aki dacos pillantásokkal illeti. Jól tudja, hogy nem fog meghátrálni, ezért inkább ő szakítja félbe a gyerekes játékot azzal, hogy hátat fordít neki. - Készülj fel arra, hogy a héten érkezik egy speciális üggyel együtt.
- Speciális? – Will gyanakvóan húzza össze a szemöldökét. Utoljára akkor sóztak rá egy ügyet ilyen címszó alatt, amikor egy gyanús körülmények között elhunyt öngyilkos esetét kellett kivizsgálnia, aki a tizennegyedikről ugrott ki, egy szál semmiben. – Hogy érted ezt?...
- Egy külföldi aktát fogsz kapni. – Akinek a szavait intézte, egyáltalán nem szán rá egy csepp figyelmet sem. Unottan kutat a fiókjában, s közben int, hogy vörös hajú társa ne zavartassa magát. – Még én sem tudok sokat, de egy befolyásos japán család egyik ismerősével történt valami, amit az ottani rendőrség nem tud megoldani.
- Vagy nem akar? – Azonnal megbánja, amikor kimondja, hiszen jelenleg pont úgy hangzik, mint egy olcsó krimi még olcsóbb karaktere.
- Nem tudom pontosan, de ez nem is lényeges. Ami annál inkább, hogy rengeteg pénzt fizetnek nekünk és a bizalmuk is nagy az irányunkba. Valószínűleg a hölggyel együtt kell megoldanod ezt a feladatot. – Will türelme az utolsó mondatig tartott. Eddig erősen a nyelvére harapott, hogy ne mondjon semmi meggondolatlant, de ez már végképp sok volt számára.
- Nem gondolhatják komolyan, hogy majd egy újoncot fogok pesztrálni!
- Nem az. – Cordelia sértődötten húzza fel az orrát, hangszínéből tisztán kivehető, hogy már ő sem fogja sokáig elviselni szeretett munkatársát. – Nem tudom az okokat, csak azt, hogy egy jó detektív volt, amíg vissza nem vonult. Nem idióták, hogy csak úgy véletlenszerűen osszák be az embereket... De te az vagy. – Többet nem is fűz hozzá, azonnal elhagyja az irodát , s úgy tűnik, mintha vele együtt az élet is eltávozott volna a kicsiny teremből.
Bár Will nem mondta ki hangosan, mégis vágyott a társaságra, s most, hogy nincs, agya újra kattog, hangosan és szenvedően.
Egyedül maradt, a lehető legrosszabb személlyel; önmagával.
