• We're • I n e v i t a b l e •

• P r o l o g u e •

- Prologue -

„Charlotte, kicsim. Tanuld meg, hogy a sorsodat nem irányíthatod. Szeress, és engedd hogy szeressenek. Engedd, édesem. Mindig segíts másokon, lásd meg az emberekben a jót. Tanulj meg megbocsájtani. Csak így lehetsz boldog! Legyél jó, Lottie. Maradj önmagad, maradj igazi ember." - szeretett nagymamám szavai visszhangként dübörögtek fülemben és egész elmémet ezek a szavak uralták napok óta, szinte semmi másra nem tudtam koncentrálni.

Drága nagyikám... Pontosan ma egy hete, hogy itt hagyott bennünket. Mindig is szoros kapcsolatom volt vele, egy igazán jó ember volt és remek nagymama. Soha nem hagyott minket magunkra, rá mindig számítani lehetett. Egy igazi nagymama...

Hiányzott, ezt a hiányérzetet pedig az előadás sem tudta kiszívni belőlem, pedig fontos lett volna figyelnem. Még csak szeptember közepe van, de az egyetem már javában terhelt minket a tanulással.

Harmadéves vagyok a Diamond Lion University Művészet szakán New York-ban, amit egyszerűen imádok. Szeretek írni novellákat, verseket, cikkeket, a másik szenvedélyem pedig a fotózás. Ha választanom kellene a kettő közül, nem tudnék dönteni, számomra mind a kettő létfontosságú. Ha az egyiket nem csinálhatnám, inkább a másikat sem. Ez kiskorom óta így van már, szintén nagymamám öröksége ez a tehetségem. A húgom viszont az abszolút ellentétem, Maya inkább a sport fele hajlik. Ő most lett elsőéves itt sport- és művészet szakon, mindene a kézilabda. Az egyetemünk egyébként nem kifejezetten olyan mint a legtöbb, sok mindenbe eltér a felsőoktatástól. Bár ugyan diplomát kapunk, a tanítás és az iskola kinézete teljesen más. Nagyon nehéz ide bekerülni, kiváltságos tehetség kell ahhoz, hogy valaki a mi iskolánk részese lehessen.

- Miss Jones, el tudná mondani milyen típusok ezek? - a nevem hallatára azonnal felkaptam fejemet, majd Mrs Hunt mérges tekintetével találtam szembe magam.

- Elnézést, nem figyeltem - feleltem őszintén, mondatom végére pedig levegőm bennem rekedt, kezemből kiejtettem tollamat és a választ vártam. A feszültséget szinte vágni lehetett közöttünk, ugyanis akivel éppen harcban állok egy középkorú, hosszú barna hajjal rendelkező tanárnő, aki igen szigorú mindenkivel. Pökhendi egy nő, én kifejezetten ki nem állhatom, bár úgy tudom senki nem kedveli.

- Charlotte, szeretnék veled néhány szót váltani előadás után az irodámban - hangja élesen hangzott, nem is pislogott mondanivalója közben. - Nem vagyok megelégedve a jelenlegi magatartásoddal és a teljesítményeddel sem.

Nem feleltem, pusztán csak lesütöttem szemeimet hiszen igaza volt, egy ideje nem vagyok a toppon. Az előadás további részében igyekeztem jegyzetelni és figyelni, de sokszor eltérő véleményem volt a tanárnővel, ezt viszont nem merem kifejteni. Médiát tanít nekünk, ehhez pedig az emberek viselkedését is mindig igyekszik a témákba belevonni. Soha senkivel nincs megelégedve, mi pedig egyszerűen rühelltük ezt mindannyian.

- Most pedig a gazdagok - mondatára többen felhorkantottak, én pedig nem mertem körbe nézni, csak az orrom alatt halvány mosoly szaladt szám szélére. Jó a téma, ugyanis az osztályunk tele van gazdagabbnál-gazdagabb kölyökkel. - A gazdagok közül legrosszabbak a fiatal kis suhancok, ez a tipikus tizenhat és huszonöt közötti korosztály. Undorítóan tudnak viselkedni. Ezeknek a gazdag fiúknak nincsenek érzéseik - nevetett fel hisztérikusan, mire a teremben ismét vágni lehetett a feszültséget. Mindenki csak nézett maga elé, senki nem értett vele egyet de nem mertünk ennek hangot adni, hiszen amilyen nehéz ide bekerülni olyan könnyű repülni is innen.

- Én ezt kurvára kikérem magamnak - hallottam meg magam mögül egy ijesztően ismerős hangot. A karomon a bőr azonnal bizseregni kezdett, régi érzelmeim ismét felerősödni bizonyultak, hasamban pedig csomó keletkezett. Ebből baj lesz...