Szerelmes Éjszakák

one

minden kék szempár,
átvilágít. vajon te lehetsz?

TENGERKÉK
▬▬▬▬▬▬

Hasító fájdalom a szerelem. Gyilkoss mocskos játékos. Mégis az emberekbe épített vágy, ami iránta szövődik, véget nem érő. Szíveket zúz darabokra, s lelkeket varázsol újra.

Fakó ajkaimat rágcsálva léptem fel a buszra, ami szinte össze ömlik a lépéseimtől. Monoton utolsó ülésén foglaltam helyet. Az ablak mellet magam mellé pedig a táskámat raktam; nincs kedvem társasághoz.
Ujjaim szorosan fonódtak a telefonom köré, s a fülhallgatóm bemenetét piszkáltam. Kacskaringós nyomot hagytak maguk után a versenyző esőcseppek az ablakon. Komótosan labirintus keletkezett belőlük. Pedig vége, se eleje nem lett s volt. Lassan a busz megtelt és a rengeteg sóhaj miatt, a levegő puding sűrűségű lett. Hello, fulladás!

Váratlan dolog volt mikor valaki hozzám nyomta a mellettem henyerésző táskámat. Ránéztem és érdekfeszítő, hogy a táskám miért kerül hozzám. Egy magas, markáns arcú srác volt. Ha hős szerelmes lennék, de még jó, hogy nem vagyok. Napszemüveg volt rajta Októberbe. Vékony fekete cipzáros pulóver védte felső testét, szürke farmerral. Méreg drága karóra, szívdöglesztő mosoly.

- Az a hely foglalt volt. - vettetem oda szúrósan és az ablakon bámultam ki. Mit keres ő kőgazdagként a buszon?

- Ahogy mondod, volt. - cinikus és idegesítő, seggfej. Napszemüvegét feltolta és tengerkék szemei az enyémbe fúródtak. Gyilkos tengerkék szeme. - April. - hangtalan finomsággal ejtette ki nevemet, vajon honnan tudja? Ujjaimat kezdtem tördelni s felé pillantottam.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem halkan cipőmet stírölve.
- Szép karkötő. - simította meg hosszú ujjaival a csuklómon lévő April feliratú karkötőt. Frázis. Némaság zárt minket kalitkába, s a következő megállónál leszálltam.

Hallgatag lépésekkel jártam az utcákat az iskola felé, olykor egy ismerős arc vagy egy idegen testtel találkoztam. Orbitális épület, ahol egy bájos mosoly már vár rám, Mayline. Halvány sárgára mázolt külseje hívogató volt. Mégis visszataszító, tudtam mi vár rám, kérdések, megoldások, válaszok és a mérhetetlen sok ember, tömeg.

- Jó reggelt! Ne legyél már minden nap ilyen savanyú. Péntek van. - Mayline mindig kirobbanó kedvel ébred, mázlista. Termünkbe belépve, a szavak elhalkultak. Tekintetek felénk szegeződtek, néhány kedves, semleges és gyilkos. Egy semmit mondó; Chris.
Lenéző stílusát megtartva rám pillant majd sóhajt egyet és cinikus röhécselésbe kezd, Lilian társaságában. A lány platina szőke haja szög egyenes, fogai hófehérek körmei pedig nála két percel hamarabb befordulnak a sarkon, olyan hosszúak.

Chris volt az első, mindenben. Csókja, mely annyiszor vágyat ébresztett bennem. Érintése, mely lángra kelti bőrömet. Ölelése, mely kavalkádot keltett életre bennem. Amit tett, darabokra tört. Hagyott szenvedni, s apró darabokra hullani. Szerelmes voltam belé. Háborítatlan hangulatban foglaltam helyet az utolsó padban, az ablak mellett Mayline társaságában.

- Nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele. - beharangozta állandó válaszát és szótlanul biccentve lerakta, telefonját az asztalra. - megcsalt, szerintem rohadjon meg. - nyers véleményét szinte mindenki hallotta, nyelve alatt csak pörögtek az őszinte gondolatai. Amire már nem tudtam figyelni.

━━━━━━━༺༻━━━━━━━

Lábaimat egymás után csaptam a hideg kövön, egyedül voltam otthon a gondolataimmal, felemésztettek. Iskola után, tönkretesz a gondolat, hogy már nem az enyém. Estére darabokra szed, reggelre pedig hézagosan összerak. Apró rések, amik a legjobban számítanak. Hol, átkukucskál a vágy; szeretném még Őt egy kicsit.

Dolgom nem volt, gondolataim, azok annál inkább. Kattogtam a múlton. Gyártottam az elméleteket, s kicsit bele is haltam a hiányba. Chris már nem az enyém! Düh és bánat kavargott bennem. Sétálnom kellene. Vastag bézs színű pulóvert húztam vékony karjaimra, s fekete nadrágot. A tükörbe nézve, elszörnyedtem; undorítóan vékony vagyok, csontjaim egy-egy ponton kiállnak, bőröm fakó s fehér, ajkaim szárazak és repedezettek, szemeim pedig? Sugározzák a merő szomort, s csalódottságot. Katasztrófa vagyok, mégis halvány mosolyt csalt az arcomra, hogy nem bántottam magam, soha!

Kilépve az őszi hidegbe, hol a színes falevelek sorozatban hullottak a földre. Recsegtek, röpögtak lépéseim alatt. Csípős szellő beférkőzött ruházatom alá, s megborzongatott. Utcánk mellett van egy kis zsákutca, a végén egy park társaságában. Nem sokan járnak oda én mégis szeretem. Nyugodt, barátságos és magányos. Senki nem jár arra felé. Körbe-körbe sétálgatni kezdtem mikor tudtam, már nem vagyok egyedül! Valaki talpai alatt recsegtek a levelek. Rémisztő.

– Ne csoszogj! – figyelmeztetett valaki a hátam mögül. Biztos egy öreg bácsi, akit zavar, hogy lábaimat lomhán húzom egymás után. Megfordultam azzal a szándékkal, hogy elnézést kérjek, de a testem egy perce lesokkolt. Ő nem egy idős bácsi. Ő a fiú a buszról, tengerkék szempár tulajdonosa.

– Bocs. – ajkaim nem mondtak mást az apró, s múló szócska kissé talán flegma, mégis lényegre törő. – Reggel sokkalta jobb kedved volt. Talán már nem nézek ki olyan jól? – száját féloldalas mosolyra húzta, zavarba jöttem. Tökéletes mosolya, bőre, világos barna haja, s tengerkék szeme.
Valakit most megnyert egy percre magának, és az nem a park gyámoltalan fűszálai.

ő, volt a fiú, akinek nevét se tudtam, mégis egy percre, belopta magát a szívembe!

loriklaris

▂▂▂▂▂▂▂▂▂

MÁSODIK RÉSZ HAMAROSAN.

2018/08/11

mi a véleményed?
kérlek írd meg nekem!❤️