12:00

Hófehér sötétség

A mező közepén álltam.

Olyan végtelen sötétség fedte be az egészet, hogy akár valamilyen szürreális tévképzetben is lehettem volna. A mező zsongott az éjszakában. A tücskök ciripeltek, és a millió másik bogár is változatos hangokat bocsájtott ki az éjbe, melyek egy különleges lüktetést, szinte hamis szívverés érzését keltették. Olyan volt mintha egy furcsa, eddig nem ismert, élő erő földjére léptem volna. Mintha nem is az általam ismert világban lettem volna.

A földet még épphogy láttam magam előtt, ahogy az ezeréves csizmám a párás fűben tarolt előre, de ha felnéztem akkor csakis feketeség volt mindenütt. Azt hiszem erre mondhatják, hogy az orra hegyéig sem lát az ember. Minden ami öt lábnyira messzebb állt tőlem, számomra láthatatlan volt.

Éreztem ahogy a feszültség megnő bennem ezen tények miatt.

Megálltam, belenyúltam kopott farmerem zsebébe, és előhúztam belőle ócska régi telefonomat. A betört,ám még így is működőképes kijelzőjére pillantottam.

12:00 Épp éjfél. Ahogy gondoltam. De sehol senki.

Most már az idegesség mellett, egy kis düh is felfortyant bennem. 'Csak nem a semmiért jöttem ki ide az éjszaka közepén.'

Már épphogy kezdtem volna keresetlen szavakat intézni az univerzumhoz vagy hívjuk bárminek, amikor meghallottam a hangját. Mézes-mázos volt, és rideg egyszerre.

Különös kombó.

Lágy suttogás volt az egész, mégis minden szavát kristálytisztán hallottam a fejemben. Megfordultam, és előre indultam, hogy megpillanthassam. Cipőm lassan átnedvesedett a fű páratartalmától, s szinte már úgy éreztem pocsolyában állok. Akkor láttam meg.

Egy nő volt. Méghozzá egy gyönyörű nő.

Az éjszaka hűvösségéhez képest, amit én csak egy pulcsiban bírtam elviselni, ő csak egy vékony rövid fehér ruhát viselt, óriási nyakkivágással, és ujjak nélkül.

Bőre olyan fehér volt, hogy szinte egybeolvadt ruhájával, de az igazi feltűnést mégis a testén keresztbe-kasul kúszó, fekete jelek keltették. És a "kúszás" itt teljesen szó szerint értendő. A rajzok valóban folyamatosan a helyüket változtatták a nő testén, hol a combján átívelve, hol a kulcscsontja felé kanyarodva. Majdnem minden egyes bőrfelületét borította valamilyen fekete krikszkraksz. A hajának pedig, pont olyan színe volt, mint a mintáknak. Fekete mint a holló.

Mezítláb lépkedve jött közelebb hozzám. A fűszálak, keserű hegedűzengésbe kezdtek,ahogy a nő bőre lágyan súrolta azokat.

- Helló Daniel. - egy szót sem szólt. Általános értelemben véve legalábbis nem. A szája meg sem mozdult, viszont a hangja úgy viszhangzott a fejemben, mintha egy alagútból hallottam volna feltörni. Meg sem moccant. Csak állt ott, miközben fehér ruháját néha meg-meglibbentette az esti szél.

- Nem szeretem ha megvárakoztatnak - feleltem szemrehányóan.

- A hölgyeknek nem udvariatlanság, ha megvárakoztatják a partnerüket - zúgta a dobhártyámba

- Csakhogy te nem vagy hölgy. Szörnyeteg vagy, és ezt te is tudod. Az univerzum elcseszett hibája. - amikor ezt kimondtam már igen közel volt hozzám, s ekkor megállt. Ajkai összepréselődtek, de az arckifejezése teljesen érzelemmentes maradt.

- Még sosem mondtak nekem ennyi csúnya dolgot az első találkozásnál - suttogta sértetten, habár arcán nem látszódtak a düh legapróbb jelei sem. - Én inkább csodának hívnám magamat... magunkat...

- Csoda - nevettem fel - Mégis kinek? Jól tudom mit művelsz ezen a mezőn, az éjszaka leple alatt. Egy Vuszla vagy. És gyerekeket rabolsz. - próbáltam közelebb lépni hozzá, s közben azon gondolkodtam mikor vetem majd el a súlykot túlságosan.

- Rabolok? ...Nem. Nem rabolom el őket. Ők jönnek hozzám. A legtöbb alig várja, hogy végre velem lehessen. - hangja most egész derűs volt,mintha valóban elhitte volna a saját hazugságát. És talán így is volt.

- Ugyan már, hagyjuk ezt a szöveget! Sok neved van. Nem is tudom melyik a legtalálóbb. Én a banyapók, vagy a mezei keselyű mellett tenném le a voksom. Mert ne is haragudj, de kifejezetten nem vagy szirén vagy istennő kaliberű. - mondtam a legbántóbb hangnememmel ami csak telt tőlem

- Elég legyen! - éreztem a fejemben lüktető hangjáról, hogy végre sikerült felbosszantottam kicsit - Itt inkább az a kérdés, hogy mit keresel itt igazából? - egészen közel sétált hozzám, ilyen közelről láttam csak, hogy ruhája olyannyira vékony, hogy láttatni engedi a testén kúszó összes feketeséget, és egyéb más, nőiességét bizonyító tényezőt is.

Minden egyes lépése amivel hozzám közeledett nesztelen, és kecses volt. Közel hajolt hozzám, és megérintette borostás arcomat. Érintése hidegebb volt, mint a fagyasztó belseje. Semmiképp nem hajazott egy élő ember tenyerének érintésére. A nő egyáltalán nem lélegzett, szemében pedig még nagyobb sötétség veszett el, mint az éjszakában ami körülvett minket.

- Lehet, hogy csak nem tudsz ellenállni nekem Daniel. Lehet, hogy te is el akartál jönni hozzám..Mint a többiek. Téged is vonzottalak, mint őket. Ne aggódj. Nem a te hibád... a természet elcseszettségéé. - arca gonosz mosolyra húzódott, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

Az akaratom meggyengült. Hallottam a históriákat, és azzal a határozott tudattal érkeztem ide, hogy véget vetek a gyilkos hadjáratainak, de erősebb volt a kísértés mint hittem.

Tudtam, hogy ez a valami nem ember, és a közelében sem kellene lennem. Hogy ezer meg ezer lelket veszejtett már el ezen a mezőn, és hogy végeznem kell vele, de most, hogy csupán pár centire álltam tőle, és az ajkaitól, ez igen nehéz feladatnak tűnt.

Vonzott mint ahogy a szirének az eltévedt hajósokat, a bőre érintése reakciót váltott ki az enyémmel. És a szeme....

A szeme feketéje ami nem vált külön írisszé, és pupillává, egyszerre rémített meg, és keltett bennem gyönyörű borzongást, a vágy iránt, hogy eggyé válhassak vele. Hogy egész testemben, és lelkemben elvesszek benne, mint a kétségbeesett ember az éjjeli sötétségben, mint ahogy a szomorú lelkek megnyugvást találnak az elmúlásban, hogy egyszerre legyek is, meg nem is, egy végtelen, földönkívüli légtérben időtlen-időkig az örökké tartó ürességben.

A jelek kanyargása a testén felerősödött, és közelebb húzta arcomat az övéhez. Nem is pislogott. Egyáltalán.

- Gyere velem. - zúgta rideg hangon.

Pár pillanat. Ennyire voltam attól, hogy felülkerekedjen a csábítása rajtam,ám ebben a pillanatban megcsillant pengém a nadrágom zsebében, mint a helyes utat jelző Betlehemi csillag, és mint akit tarkón ütöttek bevillant, hogy mit keresek itt. A kísértés elapadt, és minden erőmet összeszedve rávettem magam, hogy a fegyverért nyúljak, ne a nő arcáért. Megragadtam a kés markolatát, és úgy megszorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Gyere velem Daniel... Sokkal jobb lesz neked. Ezt te is tudod... - száját a számra nyomta, de megakadt a mozdulatban.

Épp csak pár pillanattal előbb húztam ki a kést a szívéből, mielőtt a földre zuhant volna.

Az orrából, és a szájából is fekete vér csurgott.

Összekoszolta fehér ruháját, egészen addig amíg tócsává nem állt össze alatta.

Az óra éppen 12.30- at ütött.