Újra veled Rómában

10. fejezet

Igyekeztem elhessegetni bűntudatomat, és megnyugtatni magamat, hogy ez csak egy baráti találka, semmi más, nem csalom meg Ádámot, de kicsit nyugtalanított az, hogy mintha a főfelügyelőt láttam volna.

- Dzsulia, minden rendben? Nyugtalannak tűnsz. A férjed miatt aggódsz? - kérdezte Gino, amikor leültünk a kávézóban. Csak egy forró csokit kértem, míg ő kávézott.

- Ennyire látszik rajtam? - nevettem fel zavartan. Gino bólintott. Átnyúlt az asztal felett és gyengéden megsimogatta a kézfejemet.

- Annyira jó látni téged élőben - mondta, miközben mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy elpirulok, és hogy egyre növekvő zavaromat leplezzem, kihúztam a kezemet keze alól és a csészémért nyúltam.

- Kicsit féltékeny vagyok a férjedre - folytatta továbbra is engem nézve. - Milyen szerencsés fickó! És még szerencsésebb, hogy időben észhez tért, és nem hagyta, hogy szétmenjetek. Örülök, hogy újra boldog vagy.

Utolsó kijelentése meglepett, kutatóan néztem rá, hogy tényleg komolyan gondolja-e. Úgy látszott, igen.

- Sajnálom, hogy neked már nincs ilyen szerencséd a feleségeddel - jegyeztem meg őszintén.

Gino nagyot sóhajtott.

- Igen...talán kár, talán nem... - mondta rejtélyesen. - Ha minden rendben lenne a feleségemmel, akkor nem akartam volna veled találkozni, és szerintem, ez nagyon nagy veszteség lett volna. A lányod is bájos teremtés, de hát, volt kitől örökölnie. Meddig maradtok?

- Még ezen a héten. Úgy volt, hogy vasárnap haza megyünk, de Ádám leesett a lépcsőről, és megrepedt a bokája. Luigiék voltak olyan kedvesek, hogy marasztaltak még bennünket egy hétre, ha már a férjemnek úgyis pihennie kell - magyaráztam.

- Dzsulia, mi lesz kettőnkkel, miután haza mész? - kérdezte Gino.

Erre a kérdésre nem számítottam, mert nem is gondolkodtam róla. Gino már nem volt számomra fontos, nem képezte életem részét. Valójában nem akartam tőle semmit, még barátságot sem.  Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a széken, kerültem a pillantását, mert megbántani sem akartam.

- Nos... - kezdtem, csak hogy az időt egy picit húzzam, mielőtt megadom a választ. - Szerintem...nincs értelme, hogy egyáltalán folytassuk ezt a...ezt az... egészet.

Láttam, hogy feleletem rosszul esett neki, de nem volt értelme, hogy hazudjak. Mégis hogy gondolta, hogy folytatunk bármit is? Minek? Én haza megyek, ő itt marad, megint semmi értelme az egésznek.

- Még azt sem akarod, hogy barátok maradjunk? - kérdezte csalódottan.

A fejemet ráztam.

- Tudod, hogy butaság lenne. Csak kínoznánk egymást - mondtam kitérően.

Mély, fájdalmas sóhaj tört elő belőle.

- Igazad van - bólintott beleegyezően. - Ám, én mégis azt hittem, hogy legalább barátokként válunk el egymástól.

- Gino, én szeretem a férjemet. Vele akarok maradni. Férfi és nő közötti barátságban meg nem hiszek, szerintem nem létezik. Valamelyik fél úgyis többet érez szimpla barátságnál.

- Talán így van...

- Nézd, nekem most már mennem kell, mert félek, aggódni kezd a családom, merre vagyok ilyen sokáig - pattantam fel. - Vigyázz magadra!

- Dzsulia - kapott a karom után Gino mielőtt még elviharozhattam volna. Egy hosszú pillanatig csak engem nézett, amitől megint kezdtem zavarba jönni. Aztán megszólalt: - Én örülök, hogy megismerhettelek, és hogy találkoztunk. Kár, hogy nem találkoztunk sokkal hamarabb...amikor még szabadok voltunk. Ha bármikor újra Olaszországban jársz, kérlek, keress fel. Nagy örömet okoznál vele.